Hermione és Draco másnap a lány szüleihez voltak hivatalosak ebédre. Hermione kissé izgatott volt, hiszen még nem beszélt velük a terhességéről. Draco szerint nem volt oka rá, hiszen Phil és Jane szerették őt és biztos volt benne, hogy örülni fognak.
Szokás szerint a kertbe hoppanáltak, ahol már várta őket a Granger-házaspár. Örömmel ölelték meg egymást és indultak a megterített asztalhoz. A társalgás eleinte általános témákat érintett, majd rátértek Ron és Luna esküvőjére, végül amikor beállt egy kis csend, Draco magához ragadta a kezdeményezést:
- Fontos hírünk van, Hermione már alig várja, hogy elmondhassa!
A szülők mosolyogva fordultak lányuk felé. A boszorkány zavarba jött, de aztán összekapta magát és mosolyogva szólalt meg, mialatt Dracóra nézett.
- Anya, apa… gyermeket várok!
Olyan volt, mintha valaki sóbálvány-átkot bocsátott volna az asztal köré. A két leendő nagyszülő egy pillanatig meg sem tudott szólalni, majd egyszerre cselekedtek. Mindketten felpattantak a helyükről, az asszony Hermionéhoz sietett és boldog mosollyal átölelte a lányát. Phil ezalatt Dracóhoz ugrott és hol a hátát veregette, hol a kezét rázta meg az ifjú Malfoynak.
A két fiatal először meghökkent, majd élénk nevetés közepette viszonozta az ölelést és a hátba veregetést.
- Ez csodálatos! – lelkendezett Jane Granger. – Draco, neked is hadd gratuláljak! – Ezzel a fiatal varázslót kezdte ölelgetni.
Merlinre, egész életemben nem ölelgettek ennyit, mint az elmúlt két hétben! - gondolta a mardekáros, de nem volt ellenére a dolog.


Phil ekkorra már a lányát ölelgette és szeretettel simított végig hasán.
- Papa, nemsokára így nevez majd mindenki – suttogta elérzékenyülten.
Hermione boldogan nézte a családját. Jane csacsogva részletezte, hogy majd segít Hermionénak megvenni a szükséges babakelengyét, meg a kiságyat és a többit, azonban hirtelen zavartan elhallgatott, és Dracóhoz fordult.
- Bocsáss meg, nem akarom kisajátítani Hermionét magamnak, természetesen az édesanyád is részt vehet ezekben a beszerzésekben, ha akar! Egyébként nem is tudom, milyen szokások vannak a varázsvilágban. Babakelengye meg kiságy…
Draco arca egy pillanatra elfelhősödött, majd kedvesen válaszolt anyósának:
- Természetesen van mindez, kedves Jane! Azt pedig nem hiszem, hogy anyám részt kívánna venni az életünkben.
- Tudja már a jó hírt? – kérdezte Phil.
- Nem, nem tartottam fontosnak közölni vele.
- Kérlek, fiam, gondold át még egyszer, hiszen az édesanyádról van szó! Értesítsd az unoka érkezéséről és bízd rá a döntést, hogy részt akar-e vállalni benne.
Draco elgondolkozott apósa szavain, majd rezzenéstelen arccal válaszolt:
- Megteszem, uram.
Hermione mosolyogva nyúlt a férfi kezéért. Amióta tudta, hogy a mardekáros örül a gyermeknek mindent kicsit rózsaszínben látott. Örült, hogy Draco nem utasította el az apja kérését, hiszen még az is lehet, hogy Narcissa meggondolja magát és felveszi velük a kapcsolatot. Úgy érezte, ők ketten mindenkinél erősebbek.

Az ebéd jókedvűen telt el, a szülők Hermione gyermekkoráról meséltek a fiataloknak. A lány jókat nevetett kiskori botlásain, bár olyan is volt, amit szerinte hanyagolniuk kellett volna. A fiatal varázsló is nevetett, amikor elmesélték neki, hogy a felesége milyen csintalanságokat követett el. Alapjában véve jó kislány volt, de már akkor is igen fejlett igazságérzettel bírt, és ha valami nem úgy történt, ahogy ő elképzelte, képes volt órákig duzzogni. A híres répás történet is terítékre került, és Jane Granger bevallotta, hogy ő már hamarabb tudta, hogy a párszáz éve szunnyadó varázslóvér újraéledt Hermionéban.
- Tudod, Draco, az ük-üknagyanyám boszorkány volt. Legalábbis ezt mesélték róla, de persze, nem hittem el. Aztán amikor Hermione olyan kétéves lehetett, az egyik ebédnél nem akarta megenni a főzeléket. Gondoltam, majd játékosan megetetem vele, de amire a kanál a szájához ért, a főzelék helyett krumplipüré volt benne. Nem hittem a szememnek, de ez így ment egész étkezés alatt. Nem említettem Philnek, féltem, hogy kinevet. Aztán el is feledkeztem róla egész addig, amíg ez a sárgarépás dolog meg nem történt. Akkor már nem halogathattam tovább és elmeséltem Philnek és Hermionénak a családom történetét.
- Igen, így tudtam meg, hogy boszorkány vagyok – mosolygott a griffendéles az édesanyjára. – Megrázó élmény volt.

Draco elmosolyodott.
- Nekem egyszerűbb dolgom volt, én a varázsvilágba születtem! Amikor kisfiúként apám megtanított az első varázslatokra, nagyon büszke voltam magamra – a férfi tekintete elfelhősödött –, aztán jöttek az egyre durvább és erőszakosabb bűbájok, ártások, majd végül a halálos átok sem maradhatott ki. Apám halálfaló barátai tapsoltak nekem, csak anyám volt, aki féltett. Mondogatta is sokszor, amikor apám távol volt, hogy reméli, a Roxfortban olyan varázslógyerekekkel ismerkedem majd össze, akik a fehér mágia hívei.
Hermione megcsóválta a fejét.
- Aztán szembesültél vele, hogy a Griffendél nem akar veled barátkozni.
A szőke varázsló bólintott.
- Igen, de nem csak ez vitt a sötét oldalhoz. A családom, vagyis inkább apám nyomására kellett részt vennem először Voldemort estélyein, majd később a kisebb halálfaló portyákon. Hazudnék, ha azt mondanám, ellenemre volt, hogy az emberek féltek tőlünk. Megrészegített a hatalom érzése, a félelem, amit keltettünk. Az egyik ilyen portyán ott volt maga a Nagyúr is, és az egyik halálfaló ellent mondott neki: nem akart megölni egy ártatlan mugli kisgyereket. Iszonyatos kínok között halt meg a gyerekkel együtt. Napokig nem tudtam kiverni a fejemből a látványt, a sikításukat, a fájdalmukat. – Draco észre sem vette, hogy a keze ökölbe szorult.

Hermione riadtan nézett a szüleire, attól tartott, elítélik Dracót. Meglepetésére semmi viszolygást sem látott egyikükön sem.
- Anyámnak meséltem el napokkal később, hogy minek voltam a szemtanúja. Akkor megesketett, hogy amint lehet, a fehér oldal szolgálatába állok. Szegény keresztapám vett a szárnyai alá, a legnagyobb titokban. Tőle tanultam meg elrejteni a gondolataimat apám és a Nagyúr elől, ő avatta be Dumbledore-t is.
- Akkor igazából végig a Rendet szolgáltad? – kérdezte meglepetten a boszorkány.
- Nem, nem szolgáltam a Rendet, de nem szolgáltam a Nagyurat sem. Csak arra figyeltem, hogy megússzam a dolgokat. Nem akartam nyíltan árulójává válni Voldemortnak, mert féltem. Nem akartam a Rendet sem szolgálni, mert nem hittem a győzelmében.
Hermione csodálkozva nézett a férfira.
- Akkor végig szerepet játszottál?
- Úgy is lehet mondani.
- Hét éven keresztül sárvérűztél, Draco Malfoy, és egy pillanatig sem gondoltad komolyan? – A boszorkány dühösen pillantott a varázslóra.
- De igen, komolyan gondoltam. Iszonyatosan dühös voltam rád, Hermione, mert sohasem akartál igazán megismerni. Mindig vártam a közös bájitaltant, és reméltem, hogy téged osztanak be páromul, de te mindig ellenségként kezeltél!
- Hogyan is kezelhettelek volna másként?
- Persze, tudom. Csak mégis… szerettem volna a barátod lenni. Szerettem volna elmesélni a félelmeimet, megosztani a gondolataimat veled, mint ahogy azt Potter és Weasley is tették. A két mázlista, nem is tudták, milyen szerencsések!

Phil és Jane Granger ámultan hallgatták a fiatalok szócsatáját. Tudták, a lányukban nagy harc folyik, a józan esze vetélkedik a szerelmes szívével. Jane Granger emlékezett, a nyári szünetben mennyit beszélt a lánya egy bizonyos szőke varázslóról, mindig elítélően ugyan, de csillogó szemekkel. Nem mondta akkor neki, de valahol a szíve mélyén sejtette, ha nem ölik meg egymást a roxforti évek alatt, akkor előbb vagy utóbb összefonódik a sorsuk. A Házassági törvény átértelmezte a viszonyukat, és ők nem tehettek ellene semmit.
Az asszony arra gondolt, hogy milyen szerencsésen választották ki a két fiatalt egymásnak, hiszen az összezártság csak fellobbantotta azt a sok éves vonzalmat, ami köztük volt. Hirtelen feleszmélt a csendre. Felnézett és látta, hogy Hermione könnyes szemmel öleli magához a felindult mardekárost. Philre nézett, és lassan elmosolyodott.
Meglepte a veje kifakadása és Hermione reakciója is, de érezte, kellett ez a robbanás.


**

A kastély csendes parkjában, a tópart mellett ülve Hermione elgondolkodott a történtekről. Pontosabban a családi ebédnél lezajlott heves beszélgetés járt a fejében.
Merlinre, nem gondoltam sosem, hogy Draco ilyen régi és mély sérelmeket hordoz magában! Szerencsére Narcissa időben felismerte a fiában a jót, és ennek irányába kezdte taszigálni. Nem lehetett egyszerű felismerés.
Titkon hálás volt a szőke asszonynak, aki megmentette Draco lelkét a még súlyosabb megrázkódásoktól. Ezért is írt neki titokban levelet és küldte el Silverrel. Ennek bizony már több napja, és anyósától még nem kapott semmilyen választ. Minden nap várta az ismeretlen baglyot, de nem jött.
Hirtelen Hatty bukkant fel mellette, kezében egy bögrével.
- Hatty gondolta, jól fog esni egy forró kakaó a kisasszonynak!
- Köszönöm, Hatty! A fiatalúr hazaért már?
- Nem, kisasszony! Valamit még hozhat Hatty?
- Nem, köszönöm, menj csak vissza a kastélyba!
A manó egy halk pukkanással eltűnt. Hermione mosolyogva emelte szájához a forró italt.
Teljesen elkényeztet! Mindig hoz valamit, hol kakaót, hol egy kis sütit, hol csak egy kardigánt. Merlinre, gondoskodóbb, mint anyám volt!
Hirtelen megint megjelent Hatty.
- Kisasszony, Mrs. Nott van itt!
- Pansy? Kísérd ide, Hatty!


A fekete hajú boszorkány zavarban volt.
- Pansy! – lépett hozzá Hermione és megölelte a megszeppent mardekárost. – De örülök, hogy meglátogattál! Hogy van a férjed? – Pansy hálásan ölelte vissza a griffendélest. - Kérlek, ülj le és mesélj!
- Nem is hiszed Hermione, milyen jól esik, hogy fogadsz, és az, hogy ilyen kedves vagy! Féltem idejönni, azt hittem, elzavartok.
- Pansy, soha nem ártottál egyikünknek sem! Draco mindig is barátként gondolt rád és én sem látlak másnak, mint eddig.
- Pedig minden okod meglenne rá – sóhajtott a boszorkány.
- Nem te bántottál, hanem a férjed. Mint kiderült, ő sem volt a maga ura.
- Az igaz, de gondold el, milyen mély gyűlöletet kellett éreznie Draco iránt, hogy így el lehetett bájolni! Na mindegy, már kezd távozni belőle az Imperius. Lassan visszatér a régi énje, akkor majd elbeszélgethetek vele a történtekről. Az biztos, hogy jó pár Azkabanban letöltendő év vár rá.
Hermione figyelmesen hallgatta Pansyt.
- Azért jöttem, hogy gratuláljak a babához – mosolyodott el Pansy. – Draco biztosan nagyon boldog.
- Nem is gondoltam, hogy ilyen hatással lesz rá!
- Mindig arról mesélt nekem, hogy ha egyszer gyereke lesz, máshogy fogja nevelni, mint őt Lucius. Tanítani fogja, védeni és szeretni.
- Tanítani, védeni és szeretni – bólintott komolyan Hermione. - Ez a szülők dolga.


- Pansy, a segítségedet szeretném kérni – fordult hirtelen Hermione a mardekároshoz.
- Szívesen segítek, amiben csak tudok – bólintott a nő.
- Akkor már csak Ginnyt kell idehívnom! – felelt Hermione, és azonnal Hattyért kiáltott.
- Igen, kisasszony?
- Hatty, kérlek, menj el Ginny Potterhez és mondd meg neki, hogy azonnal jöjjön veled ide!
- Igenis, Miss. Hermione!
A griffendéles pár percen belül meg is érkezett.
- Valami baj van, Hermione? – kérdezte aggódó hangon.
- Nincs semmi baj, Ginny, csak Dracónak szeretnék valami meglepetést – felelt nevetve a lány.
Ginny letelepedett az asztal mellé és érdeklődéssel nézett a barátnőjére.
- Arról lenne szó…


Amikor Draco megjelent, a boszorkányok jókedvűen beszélgettek. A három nő nevetve nézett az érkező férfire.
- Merlinre, mi folyik itt? - kérdezte nevetve a mardekáros. – A kastélyig hallani a viháncolásotokat!
- Viháncolás? – kérdezett vissza Ginny. – Kizárt dolog, itt érett asszonyok beszélgetnek az élet nagy dolgairól!
Hermionéból és Pansyből egyszerre robbant ki a nevetés.
- Látom – felelte lemondó mosollyal Draco. – Érett asszonyok, na, igen.

**


Harry csodálkozva hallgatta este a feleségét.
- Jól meggondolta ezt, Hermione?
- Tökéletesen biztos magában - bólogatott Ginny. – Mához két hétre tartjuk a szertartást, mivel akkor már Ronék is hazaérnek.
- Hát, nem tudom Ginny, ezen még gondolkodnia kellene!
- Harry, Hermione okos boszorkány, és ha így döntött, akkor biztos lehetsz benne, hogy jól átgondolta az egészet! Különben sem arra kért bennünket, hogy gondoljuk végig és segítsünk neki dönteni, hanem hogy a helyszínt biztosítsuk!
Harry még hümmögött párat, de nem ellenkezett tovább. Ki tudta volna nála jobban, hogy amit egy boszorkány a fejébe vesz, azt egy egyszerű varázsló onnan ki nem veri? Akkor sem, ha történetesen ő a Kis Túlélő.


**

- Draco, készülődj, még elkésünk!
- Granger, negyedszer szólsz rám, pedig még csak fél egy van! Azt mondtad háromkor kezdődik a fogadás Potteréknél – morgott a férfi. – Különben is, mi lehet ilyen fontos, hogy ennyire ki kell öltöznünk?
- Mondtam már, különleges nap ez a mai, Draco! Majd meglátod, mindenki ott lesz, aki számít! – mosolyodott el mindent tudóan a boszorkány.
A varázsló kényelmesen eldőlt az ágyukon.
- Nem lenne kedved neked is egy kicsit lepihenni?
Hermione nevetve nézett Dracóra.
- Hogyisne, Mr. Csábító! Időben kell odaérnünk!
- Ne mondd már, ha kicsit elkésünk, elkezdhetik nélkülünk is!
- Szó sincs róla, Draco, nélkülünk nem lenne az igazi! Most pedig, ha megbocsájtasz, megyek készülődni! – Ezzel sarkon fordult, és a fürdőszobába vette az irányt. – Hatty, gyere, szükségem van a segítségedre!
- Megmosom én a hátad!- szólt utána Draco, de csak Hermione kacagása volt a válasz az ajánlatára.


**


Az Odúban nagy volt a nyüzsgés, Ginny és Luna sorban fogadták a vendégeket. Itt volt Mr. és Mrs. Granger, a Zambini házaspár, Pansy, Xenophilius, Mr. és Mrs. Weasley, valamint egy ismeretlen, idősebb varázsló.
Már fél háromra járt az idő, de Hermione és Draco még nem tűnt fel. Luna idegesen tördelte a kezét, de Ginny nyugtatólag rászólt.
- Luna, ne aggódj, időben itt lesznek!
- Vajon mit fog szólni Draco?
- Hát, azt majd meglátjuk!
A két auror összenézett, mert nekik is pont ez járt a fejükben. Mit fog szólni Draco Malfoy?


Hermione és Draco öt perccel három óra előtt érkezett az Odú udvarára. A boszorkányon egy királykék estélyi volt, ékszerként nem viselt mást, mint a kis brosst, amit Dracótól kapott. A ruha finom redőkbe ölelte domborodó pocakját. Dracón ugyanolyan színű dísztalár feszült.
A varázsló, még ha meg is lepődött a kisebb sokaságtól, nem mutatta. Felfedezte Zambinit és Emilyt, akinek már akkora volt a pocakja, hogy majdnem külön helyet követelt magának; anyósát és apósát, valamint a számára félelmetes Mr. Lovegoodot. Kérdőn nézett a mellette álló boszorkányra.
- Nos, úgy gondoltam, itt az ideje annak, hogy véglegesen rendezzük a kettőnk viszonyát – kezdte határozottan Hermione. – Eljött az ideje a Megszeghetetlen Eskünek!
- Granger, nem kívánhatom meg tőled… - kezdte Daco, de Hermione félbeszakította:
- Draco, itt most nem rólad van szó!
- Hanem?
- Én kívánom meg tőled, hogy véglegesen elkötelezd magad – nézett mélyen a szemébe a boszorkány.
Az idősebb, ismeretlen varázsló lépett hozzájuk.
- Kezdhetjük a szertartást?
Hermione Dracóra nézett.
- Nos, kedvenc nagyszájú mardekárosom, készen állsz a visszavonhatatlanra?
- Melletted, Granger még a lehetetlenre is – felelte mosolyogva a varázsló.


Az eskető varázsló a kezében lévő pálcával az összefonódott kezüket mágiával kötötte meg, ami olyan volt, mint egy lángnyelv.
- Megkérem Draco Malfoyt, tegye le a Megszeghetetlen Esküt!
- Én, Draco Malfoy, fogadom, hogy hozzád mindig hű leszek, életem végéig szeretni és tisztelni foglak, kitartok melletted, bármi történjen!
– Most megkérem Hermione Jane Granger-Malfoyt, hogy szintén tegye le a Megszeghetetlen Esküt!
– Én, Hermione Jane Granger–Malfoy fogadom, hogy hozzád mindig hű leszek, életem végéig szeretni és tisztelni foglak, kitartok melletted, bármi történjen!
A lángnyelv ekkor fellobbant, majd kihunyt.
A Megszeghetetlen Eskü megköttetett.


Ahogy elvegyültek a vendégeik között, egy ismeretlen bagoly jelent meg a kertben. Odaszállt Hermionéhoz, és egy kis csomagot pottyantott a lány kezébe. Az elegáns, sötétkék csomagolású dobozon nem volt semmi, ami a küldőjére utalt volna. A boszorkány Draco fürkésző tekintetével magán bontotta ki az ajándékot. Egy gyönyörű, koboldok által formált gyűrű rejtőzött benne. A hatalmas kék zafírkőre egy elegáns M betű volt formázva, apró fehér gyémántokból. A nő felnézett Dracóra.
- A Malfoy feleségek családi gyűrűje – válaszolta a varázsló a kimondatlan kérdésre.

Hermione sajnálta, hogy Narcissa nem vett részt ezen a szertartáson sem, mint ahogy az esküvőjüket is kihagyta, most mégis úgy érezte, hogy ezzel a gesztussal, az ősi Malfoy-gyűrűvel az asszony mégiscsak áldását adta a házasságukra és születendő gyermekükre.


Vége


Másfél évvel később



Hermione a birtokon, a kis tó partján ült, és elgondozva nézte férjét, aki vele szemben aludt a hintaágyon. A varázsló karjai védelmezően ölelték át kislányát, aki most is – mint mindig - a játék hevében aludt el. A kis Ariel tökéletes biztonságban nyúlt el az apja mellkasán.
A boszorkány elmosolyodott, ahogy megelevenedett benne a gyermek születése.


***

- Draco, azt hiszem, ideje indulnunk – suttogta nem sokkal hajnali három után elhaló hangon Hermione.
A férfi szinte abban a pillanatban talpra ugrott, pedig egy szemhunyással előbb még mélyen aludt.
- Máris? Rendben vagy, Hermione? – Draco össze - vissza kapkodott, mire megtalálta a pálcáját és egy határozottnak szánt Invitóval begyűjtötte a szükséges csomagot. – Óvatosan Hermione, csak lassan! – Közben egy pálcaintéssel felöltözött és nyújtotta a kezét a griffendéles felé, aki nehezen kászálódott ki a nászágyból.
Draco vigyázva magához ölelte a feleségét, rászórta az öreg medimágustól tanult bűbájt, amely védte Hermionét és a babát a hoppanálás esetleges káros hatásaitól, és elhoppanált velük a Mungóba.

A Varázsispotályban most is nagy nyüzsgés fogadta őket, mintha mindenki ott járkált volna, aki épp nem tudott aludni.
Draco tanácstalanul forgatta a fejét, egy medimágust sem látott az előtérben. Mivel nem állt a helyzet magaslatán - azaz majd összecsuklott a nagy izgalomtól -, elordította magát:
- Idejönne valaki, mielőtt a feleségem itt szüli meg a gyermekünket a folyosón?
Hermione legszívesebben felnevetett volna, de mivel igen heves fájásai voltak, összehúzta magát. Draco majdnem szívrohamot kapott, ahogy a boszorkányra nézett.
- Hahó, valaki! Ne várják meg, hogy szétátkozzam az egész kócerájt!
Egy öreg medimágus sietett feléjük.
- Ó, ha jól látom, az ifjabb Malfoy házaspár örvendeztet meg ismét bennünket!
Draco dühösen fordult felé, majd próbált uralkodni magán, amikor felismerte az idős varázslót. Ő volt az, aki hét hónappal korábban közölte a feleségével a hírt, hogy gyermekük születik.
- Na, lássuk a kismamát! – Az idős varázsló intésére Hermione lebegni kezdett a vizsgálószoba felé. Bágyadtan, mégis mosolyogva szólt a szinte helyben futó Dracónak.
- Kérlek, értesítsd Ginnyéket és anyáékat is, jó?
Draco határozottan bólintott, majd egy mozdulattal megidézte a patrónusát, és az Odúba küldte.

Harry iszonyatos sárkányordításra ébredt. Az ezüstszínű patrónus a szoba közepén állt, torkából tűz csapott ki, majd megszólalt Draco – eléggé hisztérikus – hangján:
- Potter, kapd össze magad és gyere a Mungóba! Hermionénál megindult a szülés!
Harry szeméből is vihar sebesen eltűnt az álom. Felkeltette várandós feleségét, majd Ronék szobája felé iramodott.

Draco szinte berobbant Grangerék kertjébe. Malfoyhoz méltatlanul szaladt a kapuig és ott rátenyerelt a csengőre. Nemsokára Dr. Granger felháborodott hangját hallotta:
- Mi az, maga részeg, vagy talán elment a józan esze? Micsoda viselkedés ez, megértem, hogy fáj a foga, na de mégis…- Ahogy meglátta feldúlt vejét az ajtóban, nem kérdezett semmit, hanem elordította magát. – Indulás, Jane! Idő van!


Mire Draco visszahoppanált Hermione szüleivel, Potterék már várták. Draco kikerekedett szemmel nézett végig a népes társaságon. Ott volt Harry Ginnyvel, Ron Lunával, Blaise-ék, Molly és Arthur Weasley, Pansy, valamint Chris is a barátjával.
- Nem hiányzik még valaki? – kérdezte fura hangsúllyal Draco.
- Nem, Malfoy, mindenki itt van, aki számít! – felelte mosolyogva Ginny. – Vagy talán azt hitted, valamelyikünk otthon marad?
- Nem, Ginny, remélni sem mertem, hogy csak ti négyen lesztek mellettem ma éjjel – felelte gúnyosan a mardekáros.
- Hé, Malfoy, azért ha kell, én most is szívesen beverem az orrod! – vigyorgott Dracóra Ron.
- Tudom, hogy rád mindig számíthatok, Weasley! – felelte szintén vigyorogva Draco.
A két varázsló között ez régi dolog volt, ami már semmit sem jelentett. Hermione meglepetésére Ron és Draco jól kijöttek egymással, ami nem kis mértékben volt Luna érdeme. Sikerült meggyőznie Ront arról, hogy Hermione boldog a szőke varázslóval.

***

Hermione fáradtan nézett a karjaiban tartott apróságra.
- Hát itt vagy! – mormolta, majd a csöppség selymes és aránylag hosszú hajába temette az arcát. – Életemben nem láttam még ilyen szépet, mint Te – duruzsolta a kicsi fülecskéjébe.
Draco csillogó szemmel nézte a feleségét és a gyermeküket. Lassan sétált oda az ágyhoz, leült és óvatosan simított végi a pici hátán.
Hermione mosolyogva nézett fel a férfire, majd halkan a csöppség fülébe súgott:
- Nézd csak, Ariel, itt van Apa!
A boszorkány Draco felé fordította a babát, aki abban a pillanatban mély és olthatatlan szerelemre gyulladt iránta, amint belenézett lánya hihetetlenül szép, barna szemeibe. Egészen olyan volt, mintha Hermione pillantásában merült volna el. A pici haja egyelőre világos volt, de - mivel a genetikával a varázsvilág sem szállt szembe -, várhatóan az is sötétedni fog.
Mégis, Draco soha nem látott még ennyire tökéletes teremtést, a pici lány formás volt és kellően törékenynek tűnt. A varázsló félve érintette meg és emelte magához, de ez a bizonytalanság azonnal eltűnt, amint megérezte a baba semmihez sem hasonlítható, bódító illatát és a pici szívének dobbanásait.
Hermione kutatóan figyelte a férfit, minden rezdülését látni akarta. Az első ijedelmet, ahogy megfogta a babát, a rajongást Draco szemeiben és a bizonyosságot, amint elfogadta a gyermeket.
A férfi komolyan nézett Hermione szemébe.
- Tudom, hogy tudod, de el kell mondanom neked – húzódott egész közel a boszorkányhoz Draco. - Nagyon szeretlek téged és Arielt.
A boszorkány szemébe könnyeket csalt a férfi halk suttogása.
- Én is nagyon szeretlek, Draco – felelte halkan, és ajkait a férfi ajkaihoz érintette.

Az idillt a szobába berobbanó Jane és Phil szakította félbe, akik már nagyon kíváncsiak voltak az unokájukra. Molly és Arthur másodikként siettek be, majd szépen lassan megtelt a szoba. Harry és Ginny káprázó szemmel nézték a kis jövevényt, Ron arcán egy soha nem látott gyengéd kifejezés ült. Luna és Pansy a könnyeit nyeldeste, Blaise, mint gyakorló kispapa, csak mosolygott rajtuk.
Chris erősebben szorította meg barátja kezét. A kórteremben mintha megállt volna az idő, csend vette körül őket. A belépő medimágus mosolyogva lépett a kismamához.
- Jól érzi magát, Mrs. Malfoy? – érdeklődött.
- Igen, minden rendben van – felelte mosolyogva Hermione. – Most már minden a legnagyobb rendben van.

***

A töprengésből Draco hangja szakította ki:
- Mit nem adnék a gondolataidért!
Hermione rámosolygott a férjére.
- Rád gondoltam és Arielre. Az éjszakára, amikor született. Apáékra, Ronékra és Harryékre. Lassan náluk is megszületik a trónörökös – mosolygott a varázslóra a griffendéles.
- Na, igen, bevált a régi bűbáj! – bólintott Draco. – Persze, te mindig is biztos voltál benne, hogy működni fog! Mire alapoztad?
- Arra, hogy két ilyen kiváló embernek, mint Harry és Ginny, nem lehet, hogy ne lehessen gyermeke – felelte egyszerűen a boszorkány.
Elgondolkozva nézett a férjére, aki hirtelen elmosolyodott.
- Min nevetsz?
- Azon, hogy az sem lehetett kétséges, hogy nekünk is sikerül, ha úgy akarjuk.
- Nem bántad meg, ugye?
- Megbánni? Granger, te valami alkoholt ittál, amíg mi Ariellel békésen aludtunk?
- Alkoholt? Malfoy, miről beszélsz? – mosolygott vissza Hermione.
- Ilyesmi eszedbe se jusson, Hermione! Hiszen már mondtam, a legszerencsésebb dolog az életemben az az átkozott törvény volt, ami mellém és hozzám kényszerítette a Griffendél üdvöskéjét – villantotta fel az ezer galleonos mosolyát a varázsló. – Ariel pedig méltó megkoronázása ennek a házasságnak! – puszilta meg gyengéden az alvó kisboszorkány göndör fürtös fejecskéjét.
Hermione megvárta, amíg Draco újra ránéz, majd huncut mosollyal, kedvesen megszólalt:
- Mondd, Draco, mit szólnál, ha egy újabb ékkövet adnánk ahhoz a koronához?


VÉGE – de itt már tényleg :)


******



Homérosz : Odüsszeia /hatodik ének/
-részlet-

…"S néked az istenek adják meg mindazt, mire vágyol,
férjet s háztartást, s hozzá gyönyörű egyetértést:
mert hiszen annál nincs soha szebb és nincs derekabb sem,
mint mikor egymást értő szívvel tartja a házát
férj és nő, nagy fájdalmára a rosszakaróknak,
jóakarók örömére, jeles hírére maguknak."…

Fordította: Devecseri Gábor



Kedves Mindenki, aki nyomon követte a történetemet!


Úgy éreztem, tartozom Nektek a történet címével kapcsolatban, legalább is szeretném megosztani, miért döntöttem mellette, annál is inkább, mert valaki még az elején azt mondta rá, furcsa.
Lehet, hogy igaza volt a szókapcsolat valódi szövegkörnyezete nélkül, de nekem nagyon megtetszett a fenti idézet, és szerintem Titeket is meglepett, hogy honnan is vettem kölcsön.

Az első fejezetem feltöltése az egyik legizgalmasabb pont volt az életemben: nagyon kíváncsi voltam, hogy hogyan fogadjátok a szereplőket és a szituációt, amibe helyeztem őket. Az írását nagyon élveztem és nagyon kedvező volt a ti reagálásotok is.
Igazán negatív kritikát nem kaptam, inkább néhány kérdést arról, amit nem írtam le egyértelműen.

Szeretném megköszönni Nektek a figyelmet, a biztatást és a sok dicsérő szót, amivel elkényeztettetek az elmúlt hetek, hónapok folyamán.
Bizony, a heti feltöltésekkel hosszú időt töltöttünk együtt és ahogy pár válaszomban már írtam, hiányozni fogtok.

Igazi élmény volt, hogy megosztottátok velem a gondolataitokat és érzéseiteket, amit a történet kiváltott belőletek.

Szeretném megköszönni shanon widow -nak a bétázást és a sok okos észrevételt, amivel támogatott. Nem lett volna a történet ilyen kerek nélküle.

További kellemes olvasási élmény kívánok nektek (és magamnak is.)
Frago