12. fejezet: Minden kör bezárul



Éjfélt ütött az óra, de Dracóék még mindig nem tudtak semmit arról, hol tartják fogva a lányukat. Elmondtak mindent Harrynek, aki azonnali kutatást rendelt el Alston Ellwooddal kapcsolatban.
Néhány órával késõbb már mindent tudtak a férfiról és családjáról. Alston egy régi múltra visszatekintõ aranyvérû család örököse volt. Az Ellwoodok nem rendelkeztek akkora hatalommal és befolyással, mint a Malfoyok, a Blackek, vagy akár Zambiniék, ám vagyonuk miatt õk is helyet kaptak az elõkelõ famíliák között.
A férfi három évvel volt idõsebb Luciusnál és elzárkózó életvitele miatt soha nem mozogtak azonos körökben, így történhetett, hogy Draco számára ismeretlen volt Alston.
A fia, Brian ugyan csak egy évfolyammal járt alatta és mardekáros volt, ám mindkettejüknek megvolt a maga társasága és az évek alatt egyszer sem elegyedtek szóba egymással. Csak annyira emlékezett a fiúról, hogy átlagos képességû, visszahúzódó fiú volt.
Azt viszont még a minisztériumban sem sikerült kideríteni, hogy hol rejtõzhet a férfi, mivel Voldemort halála után elkobozták a család vagyonának nagy részét és a birtokot is. Alston ellen érvényes letartóztatási parancs volt érvényben, ám az évek során nem sikerült elkapni õt, így az ügye szép lassan elvesztette fontosságát az újabb bûnözõkkel szemben.
Folyton változtatta a rejtekhelyét, megszakította a kapcsolatot minden ismerõsével és még arra is ügyelt, hogy az adott helyen ne használjon mágiát, ami alapján az aurorok képesek lennének megtalálni õt.


– Az nem lehet, hogy nem sikerült megtudnotok semmi hasznosat! – esett kétségbe Hermione.
Harry néhány perce osztotta meg velük az információkat.
– Még nem sikerült mindent átvizsgálni. Talán találnak valamit, ami segíthet – próbálta vigasztalni barátját a „kis túlélõ”.
– Elegem van a várakozásból. Fél nap alatt nem jutottunk semmire, közben Ellwood ki tudja, mit csinált Sophie-val – csuklott el Hermione hangja.
– Ne mondj ilyeneket – szorította meg felesége kezét Draco. – A lányunknak nem fog baja esni!
– Hogy lehetsz ebben ilyen biztos? Telnek az órák, és még mindig nem tudjuk, hol lehet – mondta könnyes szemmel a nõ. Férje nem bírta tovább nézni, ahogy szenved. Tenni kellett valamit, bármit, csak hogy végre véget érjen ez az õrület.
Magához húzta õt és lecsapott az ajkaira. Nem érdekelte, ki láthatja õket, kiûzte fejébõl a külvilágot. Felesége szorosan hozzásimult és szenvedélyes viszonozta a csókot, mintha csak az élete múlt volna rajta.
Az aggodalom és kétségbeesés, amin osztoztak, közelebb hozta õket egymáshoz. Mindkettejüknek szüksége volt arra, hogy érezze, nincs egyedül.
Olyannyira magával ragadták õket az érzéseik, hogy csak az egyre hangosabban felhangzó torokköszörülés hangja hozta õket vissza a valóságba.
Hermione zavartan elhúzódott a férjétõl.
– Igazán örülök, hogy újra ilyen közel álltok egymáshoz, de ezt, ha lehet, inkább ne elõttem csináljátok – jegyezte meg Harry elnézõ mosollyal.
– Ha ennyire zavar, akár magunkra is hagyhattál volna – vágott vissza Draco.
– Ahelyett, hogy velem kötekedsz, inkább vidd fel Hermionét, hogy lepihenjen – tanácsolta a régi jó barát. Amikor észrevette, hogy a nõ tiltakozni készül, gyorsan folytatta. – Ne mondd, hogy nincs rá szükséged, hiszen látom, mennyire fáradt vagy. Azzal nem segítesz senkinek, ha egész éjjel ébren vagy.
– Igaza van, drágám. Jobb lenne, ha felmennénk – értett egyet az exmardekáros és karjaiba véve a fáradt nõt, elindult vele a lépcsõ felé.
Harryt néha még mindig meglepte a szeretet és gyengédség, amivel iskolai riválisa viselkedett Hermionéval szemben. A mosoly, ami a csipkelõdõ páros láttán megjelent az arcán elhalványult, amikor Sophie-ra gondolt.
– Nagyon remélem, hogy nem fogunk elkésni – mondta halkan, aztán megfordulva a kandalló felé indult.

 

Sophie egyre jobban félt. Már teljesen besötétedett, a szobában pedig nem volt lámpa, így körbevette õt az ijesztõ, ismeretlen sötétség.
Ha a szülei most itt lennének, biztosan magukhoz ölelnék, és meséket olvasnának neki, amíg el nem alszik. Aztán félálomban még érezné, ahogy az apukája és anyukája egy-egy puszit nyom a homlokára és azt suttogják, hogy szeretik…
Most viszont nem voltak a szülei. Egy gonosz bácsi nem engedte õt haza és még szegény Kate-et is bántotta, pedig csak kedves akart lenni vele.
Nem értette, miért történt mindez, csak azt tudta, hogy fél és nem vágyik semmi másra, csak hogy újra otthon lehessen. Szemei könnybe lábadtak és apró kezeivel átkarolta a felhúzott térdeit.
Az ágy közepén gubbasztva várta, hogy végre eljöjjön a reggel. A kimerültség azonban erõsebbnek bizonyult a félelemnél, így végül a kislányt elnyomta az álom. Utolsó gondolata az volt, hogy reggel, amikor felébred, a szülei talán már mellette lesznek.

 

Hermione az ablakon betûzõ fényre ébredt. Az õt körülvevõ melegség kellemes biztonságérzetett keltett benne. Egyáltalán nem akart felkelni.
Lassan visszatértek az emlékei a tegnapi napról, amitõl aztán azonnal felpattantak a szemei. Meglepõdve látta, hogy szorosan Dracóhoz simul, feje a férfi vállán pihent, karja pedig meztelen mellkasán.
Felpillantott a mellette pihenõ férje arcára. Ugyanolyan jóképû és vonzó volt, mint mindig, de álmában kicsit ellágyultak a vonásai és arcán nyoma sem volt a máskor annyira jellemzõ kiismerhetetlen álarcnak. Most csak õt látta, Draco igazi arcát.
Mozgolódására a férfi is felébredt. Amikor a szürke íriszek az õ szemeibe fúródtak, Hermione érezte, hogy elveszett.
– Jó reggelt! – köszönt vonzóan rekedtes hangon férje.
– Jó reggelt!
– Hogy vagy? – érdeklõdött, miközben kisimított egy kósza tincset felesége arcából.
– Megvagyok. Aggódom Sophie-ért – felelte keserûen a nõ.
Draco arca megkeménykedett. A gyilkos tekintet, ami szemeiben megjelent, nem ígért semmi jót annak, aki ártani mer a lányuknak.
– Keljünk fel. Lehet, hogy Harry már megtudott valamit – ült fel Hermione.
– Igazad van, menjünk.

 

Sophie nyikorgó hangra és edénycsörgésre ébredt. Ijedten felült, ám rögtön megnyugodott, amikor észrevette, hogy Kate jött be hozzá.
– Sajnálom, ha felébresztettelek. Hoztam neked egy kis reggelit – mondta kedvesen mosolyogva és letette a kislány elé a tálcát.
– De mi lesz, ha az a bácsi megtudja? – kérdezte a kislány. Nem akarta, hogy Kate miatta kerüljön bajba.
– Ne aggódj, Alston nincs itt. Nemrég elment néhány órára. Azt mondta, hogy el kell intéznie néhány dolgot.
Sophie megkönnyebbülten bólintott, majd nekilátott a tányéron lévõ rántottának. Mivel tegnap délelõtt óta semmit sem evett, már nagyon éhes volt.
Miután befejezte, megtörölte a száját a szalvétával és újra a nõ felé fordult.
– Köszönöm, ez nagyon finom volt.
– Szívesen – mosolygott rá melegen az asszony. – Csak azt sajnálom, hogy nem tehetek érted többet – mondta miközben kezébe vette a tálcát, ami pár pillanattal késõbb eltûnt.
– Nahát! Ezt hogy csináltad? – faggatta Sophie kíváncsian.
– Ó, ez semmiség. Képes vagyok kisebb dolgokat pálca nélkül teleportálni.
– Akkor engem is haza tudnál küldeni?
A nõ bánatosan megrázta a fejét. – Nem. Ahhoz a pálcámra is szükségem lenne. De ha nálam is lenne, a házat védõ Fidelius bûbájon és a védõvarázslatokon akkor sem tudnék senkit sem elküldeni máshova.
Egy darabig mindketten hallgattak, aztán Kate hirtelen ötlettõl vezérelve felpattant. Mielõtt elhagyta volna a szobát, visszafordult. – Azonnal visszajövök. Várj meg itt!


Néhány perccel késõbb egy kis papírral tért vissza a szobába.
– Bár a Fidelius bûbáj miatt nem tudnám megadni senkinek a címünket, de Alston, mint titokgazda megteheti. Írt néhány lapot a biztonság kedvéért, ha szükség lenne arra, hogy valakinek megadja a tartózkodási helyét. Ha ezt elolvassák a szüleid, tudni fogják, hol keressenek.
– Rendben – bólogatott a kislány.
Kate lehunyta a szemeit és erõsen koncentrált a Malfoy kúriára. Bár ilyen távolságra még sohasem próbált meg teleportálni bármit is, reménykedett benne, hogy nem vall kudarcot. Nem akarta, hogy Sophie-nak bántódása essen, márpedig Alston biztosan nem fogja csak úgy elengedni õt.
Bár az utóbbi idõben egyre jobban félt a férjétõl, nem hagyhatta, hogy egy gyermek szenvedjen Alston hibáiért. Még mindig rettenetesen fájt neki fia elvesztése és nem kívánta senkinek, hogy ezt az érzést átélje.
Amikor újra kinyitotta a szemeit, tenyerérõl eltûnt a papír. Csak remélni tudta, hogy célba ér az üzenet.

 

– Gazdám – hajolt meg Gonky.
– Mi az? – kérdezte Draco türelmetlenül. A körülményekre való tekintettel nem volt a legjobb hangulatban.
– Ez az üzenet nemrég érkezett – adott át a házimanó egy kis, gyûrött papír fecnit.
A férfi elõször értetlenül nézett az üzenetre, amiben csak egy cím állt. Aztán megfordította a lapot, amin csak egy mondat szerepelt: Kérem, jöjjenek Sophie-ért!
– Hermione – kiáltott fel Draco izgatottan.
– Mi történt? – sietett hozzá a felesége.
– Nézd! – adta át neki a papírt.
A nõ gyorsan átfutotta, majd boldogan férje nyakába ugrott. – Végre tudjuk, hol van!
– Azonnal elindulok érte. Te maradj itt.
– Ugye nem gondolod komolyan, hogy hagylak egyedül elmenni? Sophie az én lányom is. Különben is, szólnunk kell Harrynek is.
– Mirõl kell szólnotok Potternek? – hallatszott mögöttük.
Mindketten meglepetten fordultak meg.
– Perselus! Sikerült rájönnünk, hol tartják fogva a lányunkat – újságolta Hermione.
– Akkor pont jókor érkeztem – mondta Piton, majd kivette a nõ kezébõl az üzenetet és elolvasta a címet. – Draco, induljunk!
– De én… – kezdett újabb tiltakozásba a nõ, ám a bájitalmester leintette.
– Rád itt van szükség! Szólj az auroroknak és mutasd meg nekik a címet.
– Jól van. De ígérjétek meg, hogy vigyáztok magatokra – nézett rájuk Hermione aggódva.
Draco végigsimított felesége arcán. – Ne aggódj, nem lesz semmi baj. Épségben hazahozzuk Sophie-t – mondta, majd megfordult és keresztapja után indult, hogy hoppanáljon.

 

Egy erdõhöz közeli tisztásra érkeztek. A vidék kihaltnak tûnt, csupán egy földút szelte ketté a területet. Figyelmesebben körbenézve észrevették a fák között megbújó, kisebb házat. Kívülrõl elég lelakottnak és gondozatlannak tûnt.
Pálcájukat elõre szegezve közeledtek hozzá, ám egy láthatatlan burok megállította õket.
– Védõvarázslatok – suttogta Piton. – Amint hatástalanítjuk õket, Ellwood tudni fogja, hogy itt vagyunk, ezért igyekeznünk kell. Az is lehet, hogy az egész csak egy csapda.
– Nem érdekel! Ha akár egy kis reménysugár is van arra, hogy Sophie ott van, akkor bemegyek.
Keresztapja bólintott, majd a láthatatlan burokra szegezte a pálcáját. – Készülj! Amint hatástalanítottam õket, már indulj is.
Draco számára érthetetlen varázsigéket kezdett mormolni, amitõl a ház védelme elõször csak láthatóvá vált, aztán szép lassan elhalványult. Amint ezt észrevette, már rohant is az épület felé.
Türelmetlenül berobbantotta a bejárati ajtót. Még erõsebben markolva pálcáját belépett a házba. Mindenre felkészülve belökte az elsõ ajtót jobbra, de nem talált senkit.
Ahogy egyre beljebb haladt, nyomában Pitonnal, egyre türelmetlenebb lett. Hol van már Sophie?


Aztán újabb ajtón nyitott be és meglátta õt. Egy idegen nõ volt vele, akire azonnal pálcát szegezett. – Ne mozduljon! – kiáltotta neki. – Kicsim, jól vagy? – ment oda a lányához és átölelte, miközben fél szemmel az asszonyt figyelte.
– Apa! Annyira féltem – zokogta a kislány.
– Most már minden rendben lesz – húzta õt magához szorosan Draco.
Sophie felnézett rá, majd Kate-re nézett. – Ne bántsd õt, apu! Õ segítette nekem.
Eközben Perselus is csatlakozott hozzájuk. – Mrs. Ellwood – biccentett a nõnek.
– Mr. Piton – viszonozta az üdvözlést Kate.
– Õ lenne Brian anyja? – kérdezte Draco. – Akkor hogy lehet, hogy nem ismerted õket? – nézett keresztapjára.
– Briant és az anyját ismertem, de Alstonnal sohasem találkoztam. Ha valamiért beszélnem kellett a szülõkkel, mindig csak Mrs. Ellwood jött el, a férje nélkül.
– Kérem, menjenek és vigyék magukkal a kislányt, mielõtt…
– Ejnye, Kate, hát így kell viselkednie egy rendes asszonynak? – szakította félbe az ajtóban álló férj a mondatot. – De nem is baj, hogy így alakult. Végre végezni tudok Malfoyjal, anélkül, hogy bárki is az utamba álljon – terült el arcán az eszelõs vigyor.
Pálcáját Dracóra szegezte és mielõtt még bárki mozdulhatott volna, kilõtt egy narancssárga átkot, pont olyat, amivel Hermionét is eltalálta.


A bûbáj azonban nem érte el kiszemelt áldozatát, mert egy váratlanul megjelenõ védõpajzs megakadályozta benne és a férfi kezébõl kirepült a pálcája.
– Ez meg… hogyan? – nézett körbe értetlenül Alston. Érezte, ahogy valami a hátának nyomódik.
– Nem hagyom, hogy még egyszer bántsa a családom – szegezte neki a pálcáját Hermione.
– Anyu! – kiáltotta Sophie boldogan. A nõ rámosolygott ellenségük háta mögül.
– Maga meg hogy került ide?
– Követtem a férjem. Ne próbálkozzon semmivel, mert az aurorok körülvették a házat. Többé nem menekülhet.
Legnagyobb meglepetésére Alston harsogva felnevetett. – Ezek szerint már nincs vesztenivalóm – mondta és kihasználva a nõ pillanatnyi figyelmességét megpördült és maga elé rántotta õt. Hermione pálcáját rászegezve hátrálni kezdett. – Ha bárki is megmozdul, búcsút mondhatnak neki.
– Engedje el õt! Maga végig engem akart – gyõzködte Draco. Nem bírta volna elviselni, ha valami baja esik a feleségének.
– Vissza fogok jönni, hogy bosszút álljak a fiamért.
– Nem a férjem hibája volt, hogy meghalt, hanem a magáé – mondta Hermione, miközben próbált kiszabadulni az erõs karok szorításából.
– Hallgass! Azt sem tudod, mirõl beszélsz – sziszegte neki Alston.
– De igen! Dracót kiáltotta ki bûnbaknak a fia haláláért, pedig maga történt minden! Ha nem lép be a halálfalók közé, Brain még most is élne!
A férfi ezt hallva dühösen ellökte magától Hermionét. – Ezért megfizetsz, te kis…
Szavai elhaltak, szemei döbbenten elkerekedtek, ahogy megérezte mellkasában a szúró fájdalmat. Felnézett és látta, ahogy Piton rászegezett pálcával áll, majd hátra zuhant.
– Drágám, jól vagy? – sietett feleségéhez Draco.
A nõ meg akarta nyugtatni õt, ám váratlanul elsötétült elõtte minden.

 

Az elsõ, amit Hermione megállapított, amikor magához tért, hogy kórházban van. Nem értette, miért került ide, hiszen nem sérült meg.
– Hogy érzed magad? – kérdezte az ágya mellett ülõ Piton.
– Utoljára akkor voltam ilyen gyenge, amikor megszültem Sophie-t – felelte gyenge hangon.
– Ezek szerint emlékszel a lányod születésére?
Hermione bólintott, aztán lassan felfogta, mire akar kilyukadni a bájitalmester. Tisztán látta maga elõtt az újszülött kisbabát és arra a mérhetetlen boldogságra is emlékezett, amit akkor érzett, amikor elõször a kezébe vehette õt. – Igen – válaszolta könnybe lábadó szemekkel.
Végre minden eszébe jutott. A Grimmauld téren töltött utolsó hónapok, a végsõ csata, aztán a randevúk Dracóval, majd az esküvõjük.


– Drágám, minden rendben? – lépett be férje az ajtón. – Beszéltem a gyógyítóval és azt mondta, nem sérültél meg – mondta és leült az ágy mellett álló másik székre.
Hermione megszorította a kezét. – Emlékszem, Draco! Az együtt töltött évekre, a lányunkra… mindenre!
– Komolyan? De ez hogy lehet? – döbbent meg a férfi.
– Azt hiszem, én tudom a választ – jegyezte meg Piton. – A memóriáját blokkoló átok csak akkor szûnik meg, ha az, aki kimondta, visszavonja, vagy ha az illetõ meghal.
– Ezek szerint, amikor megölted Ellwoodot…
– … megszûnt a bûbáj hatása is. Pontosan.
– Sophie hol van? – nézett körbe Hermione.
– Megvizsgálták és mivel nem akartam, hogy aggódjon, megkértem Pansyékat, hogy vigyázzanak rá, amíg haza megyünk.
– És Mrs. Ellwooddal mi történt?
– Potterék bevitték kihallgatni. Mivel õ nem vett részt a férje ügyeiben, így el fogják engedni – felelte Piton. – Most, hogy látom, minden rendben, visszatérek az iskolába. Ha szükséged lenne rám, tudod, hol találsz – mondta a nõnek.
– Köszönünk mindent, Perselus!
Miután magukra maradtak, Draco közelebb hajolt feleségéhez. – Tényleg emlékszel mindenre?
Hermione elmosolyodott és egy kezét felemelve végigsimított férje arcán. – Szeretlek.
A szürke szemek boldogan felragyogtak, és mielõtt a férfi megcsókolta volna õt, csak ennyit suttogott: – Én is szeretlek téged, drágám.



6 évvel késõbb



– Scorpius Malfoy, azonnal gyere ide! – kiáltotta Hermione.
Négy éves kisfia huncut mosollyal az arcán szaladt ki a konyhából egyenesen apja dolgozószobája felé.
Belökve a résnyire nyitott ajtót berohant.
– Apu – kiáltotta és Draco széke mögé menekült.
– Hé, kisöreg, mit csináltál már megint? – kérdezte a férfi hátra fordulva.
Ebben a pillanatban jelent meg az ajtóban az anyja.
– A fiad megint elcsent néhány süteményt vacsora elõtt – sóhajtotta lemondóan a nõ.
– Scorp, fogadj szót anyádnak – feddte meg õt Draco. Az arcára kiülõ cinkos mosolyt a mögötte álló felesége már nem láthatta.
– Gonky – szólította Hermione a házimanót.
– Igen, asszonyom? – jelent meg manó.
– Kérlek, vidd fel Scorpiust és mosdasd meg vacsora elõtt.
– Igenis – mondta Gonky és a fiatal úrfit kézen fogva elhoppanált.


A nõ férjéhez sétált és magától értetõdõ természetességgel az ölébe ült.
– Nem gondolod, hogy kicsit túlzásba viszed a fegyelmezést? – kérdezte Draco.
– Ha már te annyira elkényezteted a gyerekeinket, kénytelen vagyok én betartatni a szabályokat. Elvégre nem akarjuk, hogy olyan beképzeltek legyenek, mint te voltál – kötözködött Hermione. – Egyébként van nálam valami, ami érdekelhet.
– Szerintem is – simított végig a hátán a férfi és közelebb húzta õt.
A nõ nevetve szabadította ki magát. – Én most nem arra gondoltam, hanem erre – mondta és zsebébõl elõhúzott egy levelet.
– Sophie írt?
– Bizony – bólogatott a nõ.
Draco átvette tõle a borítékot. Amikor megfordította, látta, hogy már fel van bontva.
– Azt hittem, együtt bontjuk ki.
– Most nem az a lényeg. Kíváncsi voltam, hogy melyikünknek lesz igaza – legyintett Hermione. – Olvasd el!
A férje kihajtogatta a pergamenlapot.

Drága anya és apa!

Sajnálom, hogy csak ma írok, de tegnap este az évnyitó lakoma után már nagyon fáradt voltam.
Annyira izgalmas itt minden! Ahogy meséltétek, minket is Hagrid vitt csónakokon a kastélyhoz. James képes volt ugrálni, amitõl Blake-kel együtt majdnem beleestünk a vízbe! Szerencsére Hagrid még idõben észrevette, hogy mire készül, így rászólt.
Nagyon izgultam a beosztási ceremónia elõtt, az utolsók között kerültem sorra. A Teszlek Süveg elég sokáig töprengett azon, melyik házba osszon, de végül döntött. Tudjátok, hova kerültem? A Hugrabugba!

– Micsoda? – hördült fel Draco, ám felesége csak intett, hogy olvassa tovább.

Na jó, ezt csak viccnek szántam, remélem apa, nem kaptál szívrohamot! Valójában a Mardekárba kerültem, Blake-kel együtt.

– Ez egyáltalán nem volt vicces – húzta el a száját a férfi.
– Ó, dehogynem – vigyorgott rá Hermione.
Draco folytatta az olvasást.

James természetesen a Griffendélbe került, de megnyugtatott, ettõl még ugyanúgy barátok maradunk majd.
Ma voltak az elsõ óráink és Átváltoztatástanon McGalagony professzor megdicsért, mert több kérdésére is tudtam a választ. Azt mondta, ugyanolyan okos vagyok, mint anya.
Megismerkedtünk a házvezetõ tanárunkkal is. Miss Palmer nagyon kedves és segítõkész, õ tanítja majd a Bájitaltant is.
Még Kate-nek is megígértem, hogy írok, ezért zárom soraimat.

Szeretettel: Sophie

U.I.: Pusziljátok meg Scorpot a nevemben!


Draco letette a levelet az asztalára. Ezek szerint a lánya mardekáros lett, mint ahogy azt várta.
– Ezek szerint én nyertem – mosolygott önelégülten feleségére.
– Igen, úgy tûnik.
– Ugye tudod, hogy ma este behajtom rajtad a tartozást.
– Reménykedtem benne – karolta át férje nyakát Hermione és közelebb hajolva megcsókolta õt.


 

Végszó


Elérkeztünk a történet végéhez. Ez volt életem elsõ Draco/Hermione párosítású története. Szeretnék köszönetet mondani minden kedves olvasónak és azoknak is, akik még kritikáikkal is megtiszteltek.
Egy nagy öleléssel és örök hálával tartozom bétámnak, Luna_L-nek, aki tanácsokkal látott el és mindig gyorsan és megbízhatóan dolgozott.
Kérlek titeket, még utoljára írjatok, hogy tetszett a fejezet! Köszönöm! :)

Kritikát a vendégkönyvbe várok, ha tetszett a történet kérlek mindenképpen írd meg, hogy továbbítani tudjam az az író felé. Köszi. :)