11. fejezet: Kísértő emlékek




Draco, még mindig a kanapén ülve, karjaiban tartotta feleségét. Hermione a fejét a férfi vállára hajtotta és szorosan hozzábújva aludt. Nem olyan rég vett erőt rajta a kimerültség, így lassan álomba zokogta magát.
A férfi szíve majdnem megszakadt, hogy ilyen állapotban kell látnia őt, miközben legbelül ő maga is majdnem beleőrült a lánya miatti aggodalomba.
Mi lesz, ha az emberrabló bántja a lányukat? Ha már késő lesz, mire megtalálják?
Nem, most egyszerűen nem gondolhat ilyesmire. Meg fogják találni Sophie-t és ő saját kezűleg bánik el azzal a szeméttel, aki képes volt elrabolni őt.
Lepillantott Hermione arcára. A nő szemei vörösek voltak a sok sírástól, szemei alatt sötét karikák húzódtak, valószínűleg napok óta nem tudta rendesen kialudni magát.
Óvatosan – hogy ne ébressze fel –, ujjaival félretűrt néhány kósza tincset felesége arcából. Boldog volt, hogy végre újra magához ölelheti őt, de a kibékülést egyáltalán nem ilyen körülmények között képzelte el.
– Hol marad már Harry? Azt mondta, amint megtud valamit, azonnal szólni fog – gondolta magában türelmetlenül.
Egy olyan férfi, mint ő, aki gyerekkorától kezdve a hatalomhoz és irányításhoz szokott, nem bírta elviselni, hogy tétlenül kell ülnie és várni, hogy történjen már végre valami. Kiengedni kezéből az irányítást… ezt egyszerűen képtelen volt elviselni.
Valamit tennie kell! Hiába bízott Harry képességeiben, tudta, hogy ilyen helyzetben minél több idő telik el az eltűnés után, annál kevesebb az esély, hogy nyomra bukkanjanak.
Felesége nyugtalanul mocorogni kezdett álmában.
Draco gyengéden megsimogatta a hátát, amitől Hermione kissé megnyugodott.

 

Sophie magához tért. Kissé még gyengének érezte magát, amikor kinyitotta a szemeit és körbenézett a szobában. Nem volt túl sok minden a helyiségben, csupán a keskeny ágy, amin feküdt és egy kisebb szekrény, tőle jobbra, a fal mellett. Hirtelen azt sem tudta, hogy kerülhetett ide.
Kis idő múlva eszébe jutottak a történtek.
Éppen kint kergetőztek Blake-kel a kertben, amikor a fák közül kilépett egy idegen bácsi és szó nélkül megindult feléjük. Játszótársa, mintha csak megérezte volna, hogy a bácsi rosszban sántikál, maga mögé rántotta őt, hogy megvédje.
A bácsi előkapta a pálcáját és Blake-re célozva kilőtt egy átkot, amitől a fiú ájultan esett össze. Ő ijedten felkiáltott és térdre vetette magát Blake mellett. Előtörő könnyei ellenére látta, amint a keresztanyja feléjük rohan, nyomában a keresztapjával, aztán valami eltalálta őt és onnantól kezdve nem rémlett neki semmi.
Óvatosan felült, az oldalába nyilalló fájdalomtól felszisszent.
– Látom, felébredtél – szólalt meg egy hang az ajtó irányából.
A kislány rémülten fordult meg. Egy fekete hajú, alacsony nő állt ott egy tálcával a kezében.
Észrevéve Sophie riadt arcát, közelebb jött hozzá. – Nem kell félned, nem akarlak bántani – mosolyodott el kedvesen.
– Hol vannak apáék? És a keresztszüleim? – szipogta a kislány. Nem akart semmi mást, csak a családját.
– Sajnálom, de nem tudom – rázta meg a fejét a nő. – Hoztam neked egy kis ennivalót, már biztosan éhes vagy – próbálta elterelni a figyelmét.
– Kérem, engedjen haza!
– Azt nem tehetem. Nem ellenkezhetek Alston parancsaival – tiltakozott az asszony rémülten. Biztos volt benne, ha ellenszegül férje akaratának, ő hidegvérrel képes lenne megölni őt. – Hogy hívnak?
– Sophie Malfoy – suttogta a gyerek megszeppenve.
– Én Kate vagyok. Gyere, egyél egy kicsit – bíztatta a kislányt. Amikor észrevette, hogy mozgás közben felkiált, és az oldalához kapja apró kezét, közelebb húzódott hozzá. – Megsérültél? Hadd nézzem meg.
A kislány elvette tenyerét az oldaláról, így láthatóvá vált az apró vágás, ami a mozgás hatására újra vérezni kezdett.
– Ne mozdulj, azonnal hozok valamit, hogy kitisztítsam a sebed.
Sophie csak bólintott. Úgy tűnt, ez a néni nem akar neki rosszat, de akkor miért nem mehet haza a szüleihez?

 

– Hogy érted azt, hogy nem találtatok semmilyen nyomot? – kérdezte Draco dühösen.
– Nézd, megértem, hogy ideges vagy, de próbálj lehiggadni. Ezzel nem segítesz – próbálta Harry megnyugtatni őt, kevés sikerrel.
– A lányomat elrabolta egy pszichopata őrült és te azt várod tőlem, hogy csak csendben üldögéljek? Kell lennie valami megoldásnak – túrt zaklatottan a hajába az exmardekáros.
– Talán Perselus talált már valamit az emlékei között. Menjünk el hozzá – vetette fel Hermione.
– Én nem hiszem, hogy … – tiltakozott újra barátja, de a nő közbevágott.
– Harry, te csak tegyél meg minden tőled telhetőt, mi is ezt fogjuk tenni!
A sötéthajú férfi fáradtan sóhajtott, végül csak bólintott. – Rendben van, de ha megtudtok valamit, azonnal szóljatok, és ne kezdjetek semmilyen magánakcióba.
A házaspár nem válaszolt.
– Akkor legalább azt ígérjétek meg, hogy üzentek, mielőtt elindultok.
Hermione arcán megjelent egy halvány mosoly. – Jól van.


Piton meglepődve nézett fel, amikor meghallotta az érkezők hangját.
– Történt valami? – kérdezte, látva, milyen idegesek Dracóék.
– Sophie-t elrabolták és nagyon valószínű, hogy az a férfi tette, aki múltkor ránk támadt – felelte a nő.
– Perselus, mondd, hogy találtál valamit, mert Harryék eddig semmilyen nyomon sem tudtak elindulni.
– Már csak egy szóba jöhető emlékem maradt. Megnézem és…
– Mi is látni akarjuk!
– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. Az emlékben apád is szerepel – nézett Dracóra, aki erre kissé elsápadt.
– Talán tényleg nem kéne látnod – értett vele egyet Hermione.
A férje megrázta a fejét. – Már túl vagyok a múltamon. Ha ez kell ahhoz, hogy megmentsük Sophie-t, akkor legyen.
Piton bólintott, majd beleöntötte az utolsó emléket a merengőbe. A házaspár közelebb lépett és mindhárman belehajoltak a kőedénybe.


Egy fáklyákkal megvilágított teremben találták magukat. Velük szemben egy trónhoz hasonlító székben maga Voldemort ült, mellette kedvenc kígyója, Nagini tekergett.
Rajta kívül néhány halálfaló állt a teremben, köztük Piton is.
A Sötét Nagyúr előtt egy alak térdelt. Hermione először nem ismerte fel, mert a csuklya az arcába lógott, ám közelebb lépve észrevette az alóla kilógó hosszú, szőke hajat.
– Ejnye, Lucius, most igazán nagyot csalódtam benned – sziszegte Voldemort.
– Kérlek, bocsáss meg Nagyúr!
– Nem hiszem, hogy megérdemled. Már akkor tudnom kellett volna, hogy nem bízhatok benned, amikor a naplómát a Weasley lánynak adtad. – Lucius közbe akart szólni, ám mestere dühösen megvillanó vörös szemei elhallgattatták. – Az óriási baklövésed ellenére adtam neked még egy esélyt. A fiad kijavíthatta volna a hibádat, erre mi történt? Átállt a Rend oldalára – harsogta utolsó szavait, mire minden szolgája összerezzent.
Tudták, hogy ha a Nagyurat valami felidegesíti, tombolása elől senki sincs biztonságban.
– Draco már nem a fiam. Kitagadtam őt, mert a Malfoy névhez méltatlanul viselkedett.
– Ez a legkevesebb. Mit tennél, ha a csatamezőn szembetalálnád magad vele? – kérdezte a sötét mágus, pillantásával fogva tartva a férfiét.
– Megölném, Nagyúr – hangzott a válasz azonnal, minden habozás nélkül.
Draco tisztában volt vele, hogy kivívta apja megvetését a döntésével, de azt mégsem gondolta, hogy mindenféle hezitálás nélkül képes lenne végezni vele. Bár azt hitte, sikeresen leszámolt a múltjával, apja szavai mégis tőrként hatoltak a szívébe.
Érezte, ahogy egy kéz megszorítja az övét. Fejét oldalra fordította, szürke szemei találkoztak felesége meleg, barna szemének pillantásával. Az onnan sugárzó együttérzés és gyengédség megmelengette a szívét. Lehet, hogy apja a rossz utat választotta, de ő helyesen cselekedett.


A kihallgatás közben tovább zajlott. A Nagyúr Cruciatus átokkal sújtotta Luciust. Senki sem hibázhatott büntetlenül, márpedig Voldemortnak megvoltak a megfelelő módszerei arra, hogy bosszút álljon rajtuk.
Hermione és Draco borzadva nézte végig, ahogy a szőke férfi fájdalmak közt vergődik a padlón.
A második átok után a Sötét Nagyúr váratlanul abbahagyta a kínzást.
– Most az egyszer, utoljára, megbocsátok neked, Lucius. Viszont ha akár egyetlen rossz mozdulatot is teszel, véged!
– Köszönöm, Nagyúr – nyögte rekedtes hangon a férfi. Annyira legyengült, hogy nem bírt lábra állni. Voldemort intett, mire a tömegből kivált két halálfaló. Felhúzták a padlóról Luciust, majd az ajtón keresztül távoztak vele.
– Féregfark! – szólította szolgáját a mágus.
Az ajtó újra feltárult és egy rongyos, görnyedt hátú alak jelent meg.
– Szólítottál, Nagyuram? – jött közelebb a szánalmas látványt nyújtó férfi.
– Elhoztad Ellwoodot?
– Igen, kint várakozik.
– Akkor kísérd be őt – parancsolta Voldemort türelmetlenül.
Féregfark mély hajlongás után kisietett a teremből, majd egy magas, sötét hajú férfi kíséretében tért vissza.
– Ő az! – kiáltott fel Hermione, mire Draco és Piton csak bólintottak.
– Alston, örülök, hogy újra találkozunk – mosolygott gonoszul a sötét mágus.
– Nagyúr – térdelt le előtte a megszólított.
– Mivel mindig is hűségesen szolgáltál, úgy döntöttem, megérdemelsz némi jutalmat. Lucius elbukott, mert gyenge kézzel nevelte a fiát, de biztos vagyok benne, hogy te nem követted el ezt a hibát.
Alston ezt hallva kissé elsápadt, de nem szólt egy szót sem.
– Ha jól értesültem, a fiad nemrég lett nagykorú.
– I-igen – felelte a férfi.
– Nagyszerű! Biztosan örömmel hallod, hogy úgy döntöttem, híveim közé fogadom őt. Hozd elém, hogy megkaphassa a Sötét Jegyet.
– De Nagyúr, ő még nem…
– Talán vitatkozni akarsz velem, Alston? – A kérdésből kihallatszott a fenyegetés.
– Nem – tiltakozott szinte azonnal a férfi.


Dracóék kiemelték fejüket a merengőből. Épp eleget láttak.
– Ezek szerint a támadónk neve Alston Ellwood. Most már azt is tudjuk, hogy miért gyűlöl téged annyira – mondta Piton, keresztfiára pillantva.
– De mi történhetett? Meghalt a fia beavatás közben? – kérdezte Hermione.
– Nem. Sokkal valószínűbb, hogy vagy a neki szánt feladat elvégzése közben, vagy pedig egyszerűen csak kudarcot vallott. A lényeg, hogy ez az Alston Dracót okolja azért, hogy elvesztette a fiát.
– Ez ostobaság! Az ő hibája, mert belépett Voldemort követői közé – vette védelmébe a nő a férjét.
– Igazad van, de mindig sokkal könnyebb mást hibáztatni a történtekért, mint szembenézni a valósággal és elismerni, hogy mi hibáztunk – mondta Piton.
– Ez mind szép és jó, de hogy segít megtalálni Sophie-t? – kérdezte az aggódó apa.
– Harryék utánanézhetnek, ha már sikerült kiderítenünk a nevét. Így már van esély, hogy megtaláljuk a rejtekhelyét – felelte a felesége.
– Induljatok és közöljétek Potterrel a férfi nevét. Én még utánanézek valaminek, aztán követlek titeket.
– Rendben – mondta Draco és feleségével együtt eltűntek a kandallón keresztül.

 

Kate ellátta az apró vágást a kislány oldalán. Sophie-nak feltűnt, hogy nem használ varázslatot.
– Miért nem használod a pálcád?
– Alston elvette. Azt mondta, nincs rá szükségem – mondta a nő keserűen.
– Akkor kérd meg, hogy adja vissza. Ha szépen kérek valamit, apu mindig engedni szokott – jegyezte meg Sophie magabiztosan.
Kate halványan elmosolyodott a kislány szavain. – Sajnos ez nem ilyen egyszerű.
– Mi folyik itt? – kérdezte az ajtóban megjelenő férfi.
A nő arcából azonnal eltűnt minden szín, teljesen elsápadt.
– Csak bekötöttem a kislány sebeit és hoztam neki egy kis ételt – magyarázta.
A férfi az ágyhoz lépett és egy hirtelen mozdulattal a földre lökte a tálcát. A tányérban lévő leves eláztatta a rongyos szőnyeget.
– Azt parancsoltam, hogy vigyázz rá, nehogy megpróbáljon elszökni. Semmi szükség arra, hogy rá pazarold az ételt! Úgyis csak addig van rá szükség, míg bosszút állok végre az apján – kiabálta dühösen.
Sophie-t annyira megrémítette, hogy Kate-hez bújt, aki vigasztalóan átölelte őt, miközben félve férjére nézett.
– Kérlek, Alston, ne bántsd őt, hiszen nem tehet semmiről!
– Ne akard nekem megmondani, hogy mit tegyek, vagy mit ne! Miért nem érted már meg, hogy mindent a fiunkért teszek? Az ő apja tehet arról, hogy meghalt – mutatott villámló szemekkel a kislányra.
Kate nem mert tiltakozni, rémülten leszegte a fejét.
A férfi megragadt a karjánál fogva és az ajtó felé kezdte rángatni.
– Menj és készíts valami vacsorát! Meg ne lássam többet, hogy bejössz hozzá – mondta és kitaszította feleségét az ajtón. Visszafordulva vetett még egy megvető pillantást Sophie-ra, majd ő is elhagyta a szobát.


Alston a folyosón tovább haladva megállt az utolsó, jobb oldali ajtó előtt. Egy pillanatra lehunyta a szemeit, aztán lassan elfordította a kilincset.
A szeme elé táruló látvány már megszokott volt a számára.
A szoba közepén egy ágy állt, a takaró felhajtva, mintha csak most kelt volna fel belőle valaki. A falat egy híres kviddics csapat plakátjai díszítették.
Az ágy jobb oldalán egy kis komód állt, rajta néhány tárgy és apróság. Ám a férfi nem ezeket nézte, hanem a középen álló, mozgó fényképet.
Érte nyúlt és kezébe vette. A képen egy fiatal fiú állt és mosolyogva intett a kamerába. Sötét, hullámos haja az arcába lógott. Olyan vidámnak és gondtalannak tűnt. Még nem tudhatta, hogy néhány héttel később megpecsételődik a sorsa.
– Brian, drága fiam! – simított végig a képen tőle szokatlan gyengédséggel Alston. – Már közel járok. Meg fogom bosszulni a halálod, amit Malfoyék okoztak. Draco sohasem fogja elfelejteni, mit tett, és végre átélheti azt a fájdalmat, amit én éreztem akkor, amikor elveszítettelek – mondta megtört hangon.
Lassan visszatette a képet a komódra. Újra körbenézett a szobában.
Az ágy felett lógó mardekáros címert látva eszébe jutott, fia milyen büszke volt, amikor a Teszlek Süveg abba a házba osztotta be őt, ahová korábban apja is járt.
Brian mindig is nagyszerű fiú volt, okos és tehetséges. Bármit képes lett volna elérni és ő nagyon büszke volt rá.
A boldog család azonban szétesett. Hála az átkozott Malfoyoknak, ő elvesztette a fiát és vele együtt az életét is. A Sötét Nagyúr halála után bujdosni kényszerült, de egy percre sem feledkezett meg a bosszújáról.
Draco Malfoy megfizet azért, ami Briannal történt, és ha végzett vele, még azt is bánni fogja, hogy egyáltalán a világra jött!




Sziasztok! Újabb fejezet és újabb lépés a vége felé. Már csak egy fejezet és mindenre fény derül. Addig is örülnék néhány kritikának! Köszi!

12. fejezet