10. fejezet: Kompromisszum




Draco felpattant az ágyról és közelebb sétált a nőhöz. A vállainál fogva megragadta és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.
– Soha, érted, soha az életben nem csaltalak meg sem Pansyval, sem senki mással. Sophie és te vagytok a legfontosabbak a számomra. Szeretlek titeket!
Hermione kissé elbizonytalanodott. Draco olyan őszintének tűnt… de nem, nem dőlhet be neki újra.
– Engedj el – mondta neki. Próbált kiszabadulni a férfi szorításából, de ő túl erősnek bizonyult.
– Szeretlek és tudom, hogy te is szeretsz engem, különben nem rohantál volna el sírva, amikor Celest megvádolt. Valld be! – követelte lángoló tekintettel.
– Nem, én nem – válaszolta Hermione elbizonytalanodva.
– Mondd ki! – suttogta Draco, miközben egyre közelebb hajolt hozzá.
– Ne kérd, hogy hazudjak – fordította el a fejét Hermione. Tudta, már biztosan érezte, hogy férjének igaza van, szereti őt, de nem akart ekkora előnyt adni a kezébe azáltal, hogy elismeri, igaza van.
Dracót a nő szavai arculcsapásként érték. Ezek szerint elbukott és végleg elvesztette a szerelmét? Az nem lehet.
– Hermione – suttogta megtört hangon. Amikor felesége felé fordult, lecsapott az ajkaira. Beleadott minden szerelmet, minden vágyódást ebbe az egyetlen csókba. Már éppen elkezdte feladni a reményt, amikor megérezte, hogy Hermione bizonytalanul ugyan, de elkezdi viszonozni a csókját.


Másodpercekkel később levegőért kapkodva váltak szét. Draco felesége homlokának támasztotta a sajátját.
Az előbbi szenvedélyes válasz a csókjára minden kétségét eloszlatta.
– Hajlandó vagy végre hinni nekem? – kérdezte tőle.
– Mondjuk inkább, hogy hajlandó vagyok meghallgatni – felelte kitérően a nő.
A férfi elengedte őt és hátrébb lépett.
– Mit szeretnél tudni?
Hermione az ágyhoz sétált és leült.
– Mióta magamhoz tértem, próbálok rájönni, hogy lehet, hogy minden annyira megváltozott. Eddigi emlékeim szerint szívből gyűlöltél, és folyton bántottál, nem csak engem, hanem a barátaimat is.
– Ezt már elmagyaráztam. Minden akkor kezdődött, amikor… – kezdte volna Draco, de a felesége félbe szakította.
– Kérlek, hagyd, hogy végigmondjam. – A férfi bólintott, ő pedig folytatta. – Belecsöppentem egy számomra teljesen ismeretlen világba. Először tényleg azt hittem, hogy ez az egész csak valami átverés lehet, újabb eszköz, hogy szórakozz rajtam. Aztán találkoztam a lányunkkal, a barátaimmal és mindenki annyira természetesen kezelte a kettőnk kapcsolatát, hogy kezdtem elgondolkozni azon, talán mégis van benne némi igazság. Mindannyian azt vártátok tőlem, hogy úgy viselkedjem, mint azelőtt, mintha ez az egész amnézia csak egy ostoba megfázás lenne, amiből egy kis pihenéssel és gyógyszerekkel kigyógyulok.
– Ez nem igaz! Én próbáltam mindent megtenni, hogy segítsek!
– Mindent megtettél, hogy visszakapd a tökéletes feleséged, de az egy percig sem jutott eszedbe, hogy talán már sohasem fogok emlékezni az elmúlt évekre. Lehet, hogy örökre eltűnt az a nő, akit te annyira szeretsz. Elgondolkodtál azon, hogy mi lesz, ha én sohasem leszek képes viszonozni az érzéseidet?


Draco arca elkomorult, majd Hermionéhoz sétált és leült mellé az ágyra.
– Őszintén szólva nem is gondoltam másra az elmúlt napok során. Azt hittem, ha úgy kezellek, mint máskor, azzal segítek, de ezek szerint inkább csak nehezebbé tettem mindent.
A nő arcán megjelent egy halvány mosoly. – Egyedül Perselus vette a fáradságot, hogy megismerje az „új” énemet. Meghallgatott és nem akartam rám erőltetni a múltamat, egyszerűen csak ott volt és ez nagyon jól esett.
A férfi felé fordult. – Egy kicsit mindig is féltékeny voltam a kettőtök közti szoros kapcsolatra. Persze tudom, hogy nem adtatok rá okot, de akkor is. Sok bennetek a közös és most, ebben a helyzetben is ő volt az első, akit felkerestél, pedig nem is emlékeztél arra, milyen közel álltatok egymáshoz.
– Draco, ez butaság – fogta meg a kezét a nő. – Lehet, hogy amnéziám van, de ismerem magamat annyira, hogy tudjam, nem mentem volna hozzád, ha nem lettem volna biztos abban, hogy szeretlek. Abban igazad van, hogy sok közös van bennem és Perselusban, de ettől még nem leszek belé szerelmes.
A férfi lenézett Hermione kezére és gyengéden megszorította.
– Ezt megnyugtató hallani – mondta, majd újra a mogyoróbarna szemekbe nézett. – Kérlek, légy velem teljesen őszinte. Érzel irántam a gyűlöleten kívül bármit is?
– Már nem utállak – rázta meg a fejét a nő. – Az elmúlt napok során láttam, hogy mennyire megváltoztál. Ezt nem lehet csak úgy megjátszani. Azt hiszem egyre jobben vonzódom hozzád, már nem tudom tovább letagadni. Múlt éjjel volt egy álmom arról, hogy egy londoni szoba erkélyén állok, és a csillagokat nézem, amikor kijössz hozzám és megcsókolsz. Bár csak egy álom volt, mégis olyan valóságosnak tűnt. Ahogy a karjaidban tartottál, boldog voltam és biztonságban éreztem magam. Aztán a kellemes érzés eltűnt, amikor Pansy felett térdelve találtalak – grimaszolt Hermione.


– Ezek nem álmok voltak, hanem az emlékeid. Mindkettő valóban megtörtént, bár az utóbbi egy ostoba félreértés volt. Ezek szerint kezdenek visszatérni az emlékeid? – kérdezte Draco.
– Nem tudom – húzta el a kezét a nő és kissé elfordult, hogy ne kelljen a férje szemébe néznie. – Lehet, hogy csak az az érzelmi sokk váltotta ki, amit Celest mondott.
– Hermione, hinned kell nekem, amikor azt mondom, sohasem volt köztünk semmi. Az a nő két hónappal ezelőtt zaklatott, mert viszonyt akart kezdeni velem, de én határozottan megmondtam neki, hogy nem kérek belőle. Az egészről neked is beszámoltam és te hittél nekem.
– Komolyan azt vártad tőlem, hogy csak nevetek azon, amit az az undok banya mondott? Engem is megérthetnél. Elvégre semmire sem emlékszem, és csak éppen elkezdtelek újra megismerni, amikor szembekerültem a múltad egy sötét foltjával. Most már tudom, hogy butaság volt azonnal hinnem neki, de akkor és ott csak a csalódást és fájdalmat éreztem, amit az árulásod okozott.
– Mindegy, felejtsük el az egészet. Csak az számít, hogy végre hiszel nekem. Akkor nincs más kérdésed és nincs több félreértés köztünk, ugye?
– Nem, szerintem nincs. Miért?
– Mert itt ülünk egy kényelmes francia ágyon és ahelyett, hogy már rég egymásnak estünk volna, másokról beszélgetünk, pedig igazán csak mi ketten vagyunk fontosak – vigyorgott Draco.
– Te tényleg javíthatatlan vagy – nevette el magát a felesége is.
– Pont ezért szeretsz, nem igaz? Akkor, szent a béke?
– Amíg rendesen viselkedsz, addig igen – bólintott a nő.
– Ezt meg kell ünnepelnünk – csúszott hozzá közelebb a férfi, mielőtt azonban feleségét az ágyra dönthette volna, Hermione felállt. Draco csalódottan a hátára fordult és onnan nézett az ajtóhoz igyekvő nőre.
– Jó ötlet. Menjünk haza és beszéljünk Sophie-val. Mostanában kicsit elhanyagoltuk.
– Ez tényleg jó ötlet, de Perselus is megmondta, hogy nem tudjuk elhagyni ezt a szobát, szóval mi lenne, ha inkább visszajönnél ide? – ütögette meg maga mellett a takarót a férfi.
– Ő csak azt mondta, hogy addig nem mehetünk el, amíg mindent meg nem beszéltünk, amit éppen most tettünk meg – mondta a nő és az ajtó kilincsére téve a kezét, könnyedén lenyomta azt. – Na, mit mondtam? – nézett vissza diadalmasan férjére.
– Nagyszerű – grimaszolt Draco.
– Gyere már, te lustaság!
– Jól van, csak segítenél egy kicsit? – nyújtotta felé egyik karját a férfi. Hermione lemondóan sóhajtott, aztán visszament az ágyhoz és megfogta a kezét. Draco csak erre várt, egy könnyed mozdulattal magára rántotta a feleségét. – Miért nem szóltál, hogy felül szeretnél lenni? – kérdezte tőle egy szívdöglesztő mosoly kíséretében.
– Talán mert nem akarok? – kötekedett a nő. Egy gyors csókot nyomott a férje szájára. – Engedj felkelni! Itt az ideje, hogy menjünk, mielőtt Perselus még egyszer bezár minket – tette hozzá és sikeresen kiszabadította magát.
– Olyan ünneprontó tudsz lenni. Nem baj, otthon majd pótoljuk.
– Egyelőre csak jussunk haza. A többit majd meglátjuk – kacsintott rá Hermione.


Az ajtó azonban nem egy folyosóra vezetett, hanem az igazgatói irodába. Piton épp a merengő mellett állt, amikor meglátta őket.
– Ez aztán gyorsan ment. Minden rendben? – tette fel a kérdést, bár keresztfia vigyorgó arcát látva már tudta is a választ.
– Sikerült megbeszélnünk a dolgot. De ha még egyszer ilyen módszert alkalmazol, azt megbánod – fenyegetőzött Hermione.
– Ezt köszönetnek veszem.
– Találtál már valamit? – kérdezte Draco.
– Még nem, de már csak néhány gyűlés emléke maradt, azzal néhány órán belül végzek, és végre többet tudok majd mondani.
– Biztos, hogy ne segítsünk? – lépett közelebb a nő.
– Igen. Inkább menjetek haza. Amint megtudtam valamit, szólok.
– Rendben van – mondta Hermione és megölelte a meglepett igazgatót. – Köszönöm – suttogta, hogy csak Piton hallhassa.
Ő is viszonozta az ölelést. – Szívesen, máskor is.

 

– Pansy, próbálj megnyugodni és meséld el részletesen, hogy mi történt – kérte Harry.
Blaise alig néhány perce értesítette arról, hogy Sophie-t elrabolták.
– A gyerekek éppen az udvaron játszottak. Csak néhány percre hagytam magukra őket, hogy ellenőrizzem az ebéd előkészületeit. Akkor kaptam meg a leveledet is és azonnal elindultam kifelé. Egy férfi állt alig néhány méterre tőlük, kivont pálcával. Láttam, hogy Blake a földön fekszik és elindultam, hogy segítsek. – Nem bírta tovább, újra feltört belőle a zokogás.
Blaise átkarolta a feleségét és magához húzta, majd ő folytatta a beszámolót.
– Hallottam a kiáltásokat, ezért kirohantam, hogy lássam mi történt. Az a szemét éppen egy halálos átkot küldött Pansy felé. Mire közelebb értem, már elkábította Sophie-t és dehoppanált vele.
– Azt hittem, a birtokot védelmi varázslatok veszik körül – jegyezte meg Harry.
– Ez így is van, nem értem, hogy jutott be. Bár azok után, hogy a múltkor a Malfoy birtokra is bejutott, már nem kéne csodálkoznunk.
Az egyik auror félrehívta főnökét, hogy beszámoljon neki az újabb fejleményekről. Harry elsötétedő arcát látva, Blaise elengedte feleségét és hozzájuk lépett.
– Mi történt?
– Követni tudtuk a varázslatot, de sajnos valószínűleg számított erre, mert tovább hoppanált. Az embereim csak az ötödik állomásig tudták követni a nyomát, utána semmi.
– Nem tudjátok valahogy kideríteni, ki volt?
– Mivel egyikőtök sem ismerte fel az illetőt, így nem túl valószínű. Jobb lesz, ha Dracóékat is értesítjük arról, hogy mi történt. Elvégre az ő lányukról van szó.
– Elutaztak a franciaországi házukba, de szólok Gonkynak, ő megtalálja őket, bárhol is legyenek – mondta Blaise és elindult a kandalló felé, hogy azon keresztül beszéljen a házimanóval.

 

Hermionéék végre hazaértek a kúriába. Draco utasította Gonkyt, hogy hozza haza a csomagjaikat.
– Elmegyek Sophie-ért – ajánlotta a férfi.
– Rendben.
Ebben a pillanatban zöld lángok csaptak fel a kandallóban és megjelent Blaise feje.
– Draco, csakhogy itt vagy. Beszélnem kell veled!
– Mi a baj? Idegesnek látszol.
– Várj, átmegyek inkább személyesen – mondta a másik férfi és feje eltűnt a lángok közül. Néhány másodperccel később teljes életnagyságban állt előttük.
– Mi történt? – faggatta most már a nő is. Valahogy rossz érzés fogta el.
– Sophie-t elrabolták.
– Micsoda? – kiáltottak fel szinte egyszerre a kislány szülei.
– Sajnos jól hallottátok. Potter éppen nálunk van, most hallgatott ki minket.
– De ez hogy lehet? A birtok védelemmel van ellátva, nem? – tört ki Draco.
– Igen, de valahogy átjutott rajtuk, pont, mint a tiéteken. Fogalmunk sincs, hogy csinálta. A gyerekek kint voltak az udvaron, váratlanul megjelent az a férfi. Pansy megpróbálta megállítani, de megragadta Sophie-t és dehoppanált.
Hermione döbbenten a közeli székbe roskadt. Vajon mi lehet most a lányukkal?
– Harryék találtak valami nyomot, amin elindulhatnak? – kérdezte Draco idegesen.
– Eddig zsákutcába futottak, nincs semmi konkrét bizonyíték, vagy nyom.
– Oda kell mennünk – állt fel a nő határozottan.
– Igazad van. Nem ülhetünk is ölbe tett kézzel. Menjünk.


Harry közölte velük a tényeket és azt, hogy eddig még nincs semmilyen információjuk az emberrablóról, vagy arról, mi lehet a célja. Igyekezett megnyugtatni őket, de szülőként ő is jól tudta, hogy ilyen helyzetben nem nyugodna meg addig, amíg nem kap hírt a gyermekéről.
– Annyira sajnálom! Ha nem hagyom őket magukra… – hibáztatta magát Pansy.
– Tudjuk, hogy nem a te hibád volt. Nem lett volna szabad elutaznunk nélküle – mondta Draco.
– Senki sem hibás, egyedül az az őrült, aki elrabolta Sophie-t!
– Mi lesz, ha valami baja esik? Ha bántani fogja? – tört ki Hermione.
– Drágám, ne aggódj, meg fogjuk találni azt a szemetet és visszahozzuk a lányunknak épségben.
– Hogy kérheted, hogy nyugodjak meg? Amikor tudjuk, hogy minél tovább marad vele Sophie, annál nagyobb az esélye, hogy… – a nő nem fejezete be a mondatot. Egyszerűen nem volt rá képes.
Az elmúlt két nap egymást követték számára a fájdalmas élmények. Elvesztette az emlékeit, de a lányát nem fogja!
Egyszerűen nem lenne képes elviselni, hogy a nem is olyan rég megismert aranyos, huncut és életvidám kislányt holtan látná viszont. Abba már biztosan beleőrülne.
– Jobb lesz, ha mi hazamegyünk. Ha bármit megtudtok, akármit, akkor azonnal szóljatok – kérte őket Draco, majd felsegítve a feleségét, a hop-hálózaton keresztül távoztak.


A percek csigalassúsággal teltek. Már legalább másfél óra eltelt azóta, hogy visszatértek a kúriába, de egyikük se szólt egy szót sem.
Feszült, reménykedő csend vette őket körül. Magukban mindketten azért fohászkodtak, hogy sikerüljön találniuk végre valamit, amin keresztül megtalálhatják a lányukat.
Draco a vele szemben ülő Hermione arcát tanulmányozta. A szemei vörösek voltak a sírástól, de a könnyei már elapadtak. Kezdett erőt venni rajta a kimerültség.
– Talán le kéne pihenned egy kicsit. Gyere, felkísérlek – lépett hozzá, hogy felsegítse őt.
– Nem – tiltakozott felesége azonnal. – Itt akarok lenni, hátha kapunk valami hírt. Most különben sem lennék képes aludni.
– Jól van, ahogy akarod. – Mielőtt azonban visszatérhetett volna a székéhez, a nő megragadta az egyik karját.
– Ugye nem lesz Sophie-nak semmi baja? – kérdezte Hermione tőle remegő hangon.
Draco leült mellé és szorosan magához húzta őt. – Nem fogom hagyni, hogy bármelyikőtöknek is baja essen, esküszöm – suttogta. A feleségén újra erőt vett a zokogás, arcát a férfi mellkasába fúrta.





Sziasztok! Mindenkitől elnézést a hosszú kihagyásért, de végre itt a folytatás. Már csak néhány fejezet van hátra a végkifejletig. Nagyon örülnék néhány kritikának!

11. fejezet