9. fejezet: Újabb nehézségek




Hermione kilépett a kis erkélyre, ami London egyik forgalmas utcájára nézett. Késő éjszaka volt, a hold vakítóan világított. Csak egy vékony ing és nadrág volt rajta, a hideg széltől megborzongott.
Boldognak érezte magát. Egyszerűen boldog volt, bár nem tudta volna megmondani, miért, de ez az érzés szinte szétfeszítette a mellkasát. Legszívesebben belekiabálta volna az éjszakába, de mégsem tette.
A szobából hirtelen egy hang hallatszott.
– Drágám, gyere be, mert meg fogsz fázni. Gondolj a kicsire – suttogta az ismeretlen.
Hermione nem válaszolt, nem is fordult meg. A hátához simuló mellkas melegsége nagyon ismerős volt, nem tudta, ki az, de olyan biztonságban érezte magát a karjai között, hogy belesimult az ölelésébe.
– Szerinted lány lesz, vagy fiú? – hallotta a saját hangját.
– Nem tudom, de nem is számít, a fő, hogy egészséges legyen. Te kislányt szeretnél, ugye? – kérdezte a férfi.
– Csak ha olyan szőke haja lesz, mint neked – mondta kacéran és megfordult a férfi ölelésében.
Draco elmosolyodott, aztán közelebb húzta magához és megcsókolta.
Bármilyen meglepő is volt a számára, nem húzódott el, sőt, szenvedélyesen viszonozta a csókot. Amikor kis idő múlva szétváltak, a férfi a szemébe nézett.
– Szeretlek – mondta gyengéden, miközben végigsimított felesége arcán.
– Én is szeretlek – suttogta Hermione és újra közelebb hajolt Dracóhoz.


Hirtelen változott a kép és a Grimmauld téri ház egyik szobája előtt találta magát. Dühös volt a barátaira, akik nem voltak képesek megérteni és elfogadni a kapcsolatát Dracóval.
Először persze ő is próbált harcolni az érzéseivel és a vonzalmával szemben, attól félt, a fiú majd kineveti és gúnyolódni kezd. Azt álmaiban sem remélte volna, hogy érzései viszonzásra találnak.
Halkan kopogtatott az ajtón és benyitott. A szemei elé táruló látvány döbbenetes volt. Pansy az ágyon feküdt, átkarolva a felette térdelő Draco nyakát, aki nagyon közel volt hozzá, túlságosan is közel.
– Mi folyik itt? – kérdezte döbbenten.
Draco ijedten felé fordult, elhúzódott Pansytól.
– Hermione, ez nem az, aminek látszik… – kezdte a mentegetőzést, de a lány nem hallgatott rá. Könnyek szöktek a szemébe, míg az árulás okozta fájdalom mélyen égette a belsőjét.


– Neeem! – kiáltott fel Hermione. Zihálva ült fel az ágyban, igyekezett kiverni a fejéből a képet, ahogy Draco és Pansy egymáshoz simulnak. Amikor valamennyire sikerült megnyugodnia, körülnézett. A szoba teljesen ismeretlen volt a számára. Lassan eszébe jutott, hogy a Roxfortban van, Perselus szobájában, ahogy az is, hogyan került ide.
Az álomban látott képek annyira ismerősek voltak, valószínűleg a nagy érzelmi sokk miatt tértek vissza ezek az emlékei. Bár az is lehet, hogy csak a képzelete szüleményei voltak. Nem tudta, de nem is érdekelte.
Nem akarta újra felidézni a fájdalmas emlékeket, nem akart szenvedni többet.
Fáradtan visszahanyatlott az ágyba. Még mindig nem tudta, mit kéne tennie, de Perselusnak igaza volt abban, hogy még ha szereti is Dracót, bizalom nélkül nem működhet a kapcsolatuk.
Szereti Dracót? Az igaz ugyan, hogy vonzódott hozzá, de hogy szeretné is…
Egy belső hang újra visszhangozta Perselus tegnap esti szavait. – Ha nem szereted, akkor miért zavar, ha más nővel látod? Miért zavar a gondolat, hogy talán megcsalt?
Nem tudta. Nem, ez így nem igaz. Tudta, de nem akarta tudni. El akarta ásni magában mélyen az érzéseit, hogy a fájdalom is megszűnjön végre.
A feje egyre jobban lüktetett és érezte, hogy forogni kezd vele a szoba.


Draco, amikor reggel felébredt, pocsékul érezte magát. Egész éjszaka Perselusszal beszélgetett, közben elég sok whiskyt elfogyasztott, hogy bánatát valamivel enyhítse. Ez akkor még jó ötletnek tűnt. Minél többet ivott, annál jobban elhalványult a fájdalom és bizonytalanság érzése.
Keresztapja egy idő után figyelmeztette, hogy talán nem kellene többet innia, de nem hallgatott rá. Szüksége volt arra, hogy ha csak néhány órára is, de megfeledkezzen a gondjairól.
Visszagondolva mégsem volt túl jó ötlet, tekintve, hogy most borzasztóan másnapos volt. Fájt a feje, az ablakon beszűrődő fény zavarta a szemeit. Úgy döntött, alszik még néhány órát, de Perselus keresztülhúzta a számításait.
Egy kis üveget rakott le az ágy melletti éjjeliszekrényre, kissé talán erősebben, mint kellett volna.
– Ááh! Nem lehetne kicsit halkabban? Szétmegy a fejem – mondta Draco panaszosan, még mindig csukott szemmel.
– Ó, elnézést. Azt hittem, ma is olyan nagy legény leszel, mint tegnap este – gúnyolódott Piton.
– Merlinre, halkabban! Nem kell kiabálni, nem vagyok süket – kelt ki magából az ágyban fekvő. Megpróbált legalább felülni, de túl erőtlennek érezte magát hozzá.
– Egyszerűen szánalmas vagy, Draco! Szedd már össze magad! Így nem beszélhetsz Hermionéval.
Dracónak hirtelen minden tegnap esti esemény eszébe jutott. A fenébe, beszélnie kell a feleségével, hogy tisztázza az egész ostoba félreértést.
Újra megpróbált felülni, ami most kisebb erőlködés után sikerült is. Piton a kezébe nyomta a másnaposság elleni bájitalt, aztán türelmetlenül várt, amíg keresztfia megitta a főzetet.
Draco alig néhány perc múlva már sokkal jobban érezte magát. A fejfájása már majdnem teljesen elmúlt, így lassan felkelt az ágyból.
– Zuhanyozz le! A házimanótok hozott Hermionénak és neked ruhát, a konyháról pedig az egyik manó hamarosan hoz fel neked reggelit.
– Köszönöm, Perselus – mondta Draco és fáradtan zilált hajába túrt. – Ahogy végeztem, felmegyek az irodádba – jegyezte meg, aztán eltűnt a fürdőszobában.


– Szerinted mi lehet Hermionéékkal? – kérdezte Pansy a férjét, reggeli közben.
– Dracót ismerve, már rég levette őt a lábáról – kacsintott Blaise a feleségére.
– Remélem, hogy újra egymásra találnak.
Blaise gyengéden megsimogatta felesége kezét. – Ne aggódj, minden rendben lesz.
A két kisgyerek – nyomukban az egyik házimanóval –, berohant az ebédlőbe.
– Jó reggelt! – köszöntek vidáman.
– Jó reggelt, ördögfiókák! – vigyorgott Blaise. – Mit terveztek mára?
– Olyan szép idő van, ezért megbeszéltük Blake-kel, hogy kimegyünk játszani – csicseregte Sophie vidáman.
– Pontosabban te kitaláltad, nekem meg nem volt választásom – vágott közbe Blake kissé mogorván.
– Ugyan már, hidd el, jó lesz kint – bíztatta a kislány. A szavainál azonban meggyőzőbb érvnek számított a kisfiú számára a Sophie arcán felragyogó mosoly. Talán mégsem lesz olyan szörnyű a mai délelőtt…
Blaise, aki figyelte fia arcát, jót mulatott magában Blake nyilvánvaló gondolatain. Hiába, a keresztlánya mindenkit az ujja köré csavar már most, mi lesz majd később?
– Kimegyek veletek. Nem szeretném, ha valami bajotok esne – mondta Pansy.
– Drágám, miért nem vallod be egyszerűen, hogy napozni szeretnél? – kötekedett a férje.
– Ez nem igaz – utasította el a feltételezést megjátszott felháborodással Pansy.
– Hát persze – forgatta a szemeit Blaise.
– Néha olyan utálatos tudsz lenni!
– Én is szeretlek, drágám – mondta a férfi és a feleségéhez hajolva egy rövid csókot nyomott a szájára.
A fiuk persze rögtön fintorogni kezdett, de Sophie-nak tetszett, hogy keresztszülei ilyen kedvesen viselkednek egymással. Az ő szülei is így szoktak, de az elmúlt néhány napban mégis, mintha az anyukája már nem ölelné át és puszilná meg annyiszor az apukáját, mint eddig.
A reggeli után, néhány játékkal felszerelkezve, a gyerekek és Pansy kimentek a ház mögött húzódó udvarra, ahol a nő még két hintát is elővarázsolt nekik. Vidám játékkal és kergetőzéssel telt a délelőtt, míg Pansy kicsit távolabb tőlük, egy székben ülve lapozgatott néhány magazint. Egyikük sem vette észre, hogy a jobb oldalon húzódó sűrű bokrok és fák közül valaki figyeli őket.


Hermione éppen az igazgatói irodában tartózkodott Perselusszal, amikor az ajtón kopogás hallatszott.
– Tessék! – szólt Piton.
Draco lépett be az ajtón. Keresztapja felé biccentett, aztán feleségére nézett.
– Te meg mit keresel itt? – kelt ki magából Hermione, felpattanva a székéből.
– Meg kell beszélnünk ezt az ostoba félreértést.
– Ostoba félreértés? A döntésem, hogy hozzád megyek, az volt ostoba félreértés! – kiabálta a nő, és nem törődve férje reakciójával, barátja felé fordult. – Hogy engedhetted be? Tudod, hogy látni sem akarom!
– Beengedtem, mert meg kell beszélnetek a dolgot.
– Márpedig én nem fogok beszélni vele.
– Hermione, ebből elég volt! Köztem és Celest között sohasem történt semmi – vágott közbe Draco dühösen.
– Nem hiszek neked! Egyszer átverhettél, de többször nem fogsz – kiabálta Hermione és a hálószobába vezető ajtó felé indult.
– Ebből elég volt! Mindketten borzasztóan gyerekesen viselkedtek és már kezd nagyon elegem lenni ebből a drámából – mondta Piton és előkapva a pálcáját, feléjük intett.
Draco és Hermione lába alól hirtelen eltűnt a talaj és zuhanni kezdtek a mélybe.


Nem zuhantak sokáig, fél perc múlva egy rakás párna között landoltak mindketten. Elsőként Hermione tért magához első megdöbbenéséből.
Kimászott a párnák közül és az ajtóhoz rohant, de bármennyire rángatta is, nem tudta kinyitni. Elővette a pálcáját is, de egy nyitó varázslat sem hatott.
Dühösen, ökölbe szorult kézzel kezdte verni az ajtót.
– Perselus Piton, azonnal nyisd ki az ajtót – kiabálta.
– A szobából addig nem juttok ki, amíg meg nem beszéltek mindent – hangzott fel a szobában az igazgató hangja.
– Ezt nem teheted, engedj ki!
Újabb válasz azonban nem érkezett. Draco, aki közben szintén feltornászta magát a párnák közül, leült a szoba bal oldalán álló hatalmas francia ágyra.
– Felesleges rángatnod az ajtót. Nem fog kinyílni – jegyezte meg higgadt hangon.
A nő először igyekezett tudomást sem venni róla, de amikor kifogyott az ötletekből, férje felé fordult.
– Ahelyett, hogy ott lógatod a lábad, inkább segíts kijutni innen.
– Miért? Én jól érzem magam itt – kacsintott Hermionéra Draco, amivel csak még inkább feldühítette.
– A szajhád biztosan hiányolni fog, ha nem mész vissza hozzá – mondta gúnyosan a nő.
– Nincs semmilyen szajhám, sem szeretőm.
– Hát persze! Higgyem is el a tegnap este után?
– Ha emlékeznél az elmúlt évekre, egy percig sem kételkednél bennem!
– De nem emlékszem, érted? Nem emlékszem semmire az állítólagos boldog éveinkből.
– Igenis boldogok voltunk, még ha most nem is hiszed el. Semmi okom sem lett volna megcsalni téged!
– Ahogy Pansyval sem volt okod összejönni a hátam mögött még a Grimmauld téren, ugye? – vágott vissza a nő.


Draco döbbenten nézett rá. De erről honnan tud? Lehet, hogy kezd visszaemlékezni a múltra?
Hermione, aki félreértette férje hirtelen elhallgatását, folytatta. – Bizony ám! Tudom, hogy majdnem megcsaltál vele, pedig akkor még nem is voltunk házasok. Akkor ugyan mi akadályozott volna most?
Draco felpattant az ágyról és közelebb sétált a nőhöz. A vállainál fogva megragadta és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.
– Soha, érted, soha az életben nem csaltalak meg sem Pansyval, sem senki mással. Sophie és te vagytok a legfontosabbak a számomra. Szeretlek titeket!
Hermione kissé elbizonytalanodott. Draco olyan őszintének tűnt… de nem, nem dőlhet be neki újra.
– Engedj el – mondta neki. Próbált kiszabadulni a férfi szorításából, de ő túl erősnek bizonyult.
– Szeretlek és tudom, hogy te is szeretsz engem, különben nem rohantál volna el sírva, amikor Celest megvádolt. Valld be, hogy szeretsz – követelte lángoló tekintettel.
– Nem, én nem – válaszolta Hermione elbizonytalanodva.
– Mondd ki – suttogta Draco, miközben egyre közelebb hajolt hozzá.
– Ne kérd, hogy hazudjak – fordította el a fejét Hermione. Tudta, már biztosan érezte, hogy férjének igaza van, szereti őt, de nem akart ekkora előnyt adni a kezébe azáltal, hogy elismeri, igaza van.
Dracót a nő szavai arculcsapásként érték. Ezek szerint elbukott és végleg elvesztette a szerelmét? Az nem lehet.
– Hermione – suttogta megtört hangon. Amikor felesége felé fordult, lecsapott az ajkaira. Beleadott minden szerelmet, minden vágyódást ebbe az egyetlen csókba. Már éppen elkezdte feladni a reményt, amikor megérezte, hogy Hermione bizonytalanul ugyan, de elkezdi viszonozni a csókját.


Pansy szólt a gyerekeknek, hogy hamarosan ebédelnek, ezért ideje lenne bemenni a házba. Ő előre ment, hogy ellenőrizze az ebédlőt, amikor az egyik házimanó jelent meg, egy levéllel a kezében.
– Asszonyom, ezt most hozta egy bagoly a minisztériumból.
– Köszönöm – mondta, majd kíváncsian felbontotta a levelet.

Pansy!

Újabb fejlemények vannak Hermione megtámadásának ügyében. Úgy tűnik, az ismeretlen férfi Dracón akar bosszút állni egy korábbi háborús sérelemét, ezért nemcsak Hermione, de Sophie is veszélyben van. Ginny mondta, hogy nálatok van, amíg Dracóék nincsenek otthon, kérlek, vigyázzatok rá és magatokra is!

Üdvözlettel: Harry

Pansy, rossz előérzettől vezérelve, azonnal visszaindult az udvarra. Éppen elérte a bejárati ajtót, amikor meghallotta Sophie sikolyát.
Kirohant az ajtón, miközben elővette a pálcáját. A hinták mellett Blake feküdt mozdulatlanul, mellette Sophie térdelt, néhány méterre tőlük pedig egy ismeretlent férfi állt, pálcával a kezében.
– Stupor! – kiáltotta a nő, de nem sikerült eltalálnia a támadót, aki viszonozta az átkát egy hátráltató ártással.
Ügyesen kivédte, közben próbált közelebb kerülni a gyerekekhez.
A ház irányából közben Blaise is előbukkant, valószínűleg ő is meghallotta a sikoltást.
Ő is egy átkot küldött felé, de a másik férfi ezt is ügyesen hárította.
– Avada Kedavra! – kiáltotta támadójuk Pansyra célozva.
– Neee! – ordította Blaise és még látta, ahogy feleségét alig egy centivel kerüli el a halálos átok. Odarohant hozzá, így nem vette észre, hogy a férfi Sophie-hoz lép, és megragadja a karjánál fogva. Sophie próbált kiszabadulni, de az ismeretlen támadó egy pálcaintéssel elkábította. Mielőtt Blaise bármit is tehetett volna, eltűnt a kislánnyal együtt.
– Sophie! – kiáltották Pansyval.
A nő a fiához rohant, aggódva letérdelt hozzá, hogy megnézze, mi történt vele.
– Csak elkábította – suttogta megkönnyebbülten, amikor Blaise mellé térdelt. – Azonnal szólnunk kell Harrynek és Dracóéknak is!



Sziasztok! A múlt heti szünet után itt az új fejezet. Remélem tetszett! Most is örülnék néhány kritikának! :)

10. fejezet