7. fejezet: Nyaralás




Draco megbeszélte Pansyékkal, hogy holnap reggel visszaviszi hozzájuk Sophie-t, de nem akarta, hogy Hermione bármit is megsejtsen a tervéből, így a lányával szövetkezve eljátszották előtte, hogy minden rendben van.
A nő Gonky segítségével összecsomagolt néhány ruhát Sophie-nak és magának is, hogy ne holnap reggel keljen kapkodni, aztán Dracóval közösen lefektették a lányukat.
Legalább öt mesére szükség volt, mire Sophie szemei lecsukódtak, mert az izgatottság miatt nem tudott elaludni.

Draco még mindig a vendégszobában aludt, egyedül, de reménykedett benne, hogy az utazás a feleségével kettesben, újra közelebb hozza őket egymáshoz.
Biztos volt abban, hogy Hermione holnap nagyon mérges lesz rá, amikor megtudja, hogy a lányuk nem megy velük, de rá fogja beszélni arra, hogy maradjanak Eközben a szomszéd szobában a nő álmatlanul forgolódott az ágyában.
Mostanában annyi minden történt vele. Alig volt ideje felfogni, hogy elvesztette az emlékeit, rögtön gazdagabb lett egy férjjel és egy gyerekkel.
Még mindig furcsa volt számára ez az új helyzet, de abban már nem kételkedett, hogy Sophie az ő lánya. Viszont az még mindig hihetetlen volt, hogy valaha is szerelmes volt Dracóba. El kellett ismernie magában, hogy az egykor annyira gyűlölt mardekárosból egy nagyon jóképű és vonzó férfi lett.
A csók a könyvtárban nagyon meglepte, bár egyáltalán nem volt rossz. Talán Draco tényleg megváltozott, és adnia kellene neki egy esélyt, hogy bizonyítson, már csak a lányuk miatt is.


Másnap reggel izgatottság uralkodott a kúriában. Sophie reggeli közben végig izgatottan csacsogott, amit a szülei elnéző mosollyal az arcukon hallgattak.
A reggeli után Draco felajánlotta, hogy ő majd lehozza a csomagokat, a lányuk pedig vele tartott az emeletre.
– Rendben, Sophie, ha készen állsz, akkor hoppanálunk a keresztapádékhoz.
– De apu, azt mondtad, hogy a házban nem lehet.
– Ez általában így is van, de ez most egy különleges eset, így feloldottam a tilalmat egy rövid időre.
Sophie apró kezét apjáéba csúsztatta. – Indulhatunk, apu.
Néhány pillanattal később már a Zambini kúria nappalijában álltak.
– Viselkedj rendesen, és fogadj szót a keresztapádéknak – mondta Draco. A kislány komolyan bólintott, aztán megölelte az apját.
– Vigyázz anyura! – kérte Sophie.
– Ne aggódj, kicsim, vigyázok rá – nyugtatta meg a lányát, aztán Pansyék felé fordult. – Köszönöm, hogy Sophie nálatok maradhat. Ha bármi gond van, tudjátok, hol találtok.
– Nyugalom, haver, nem lesz semmi gond. Viszont jobb lesz, ha lassan visszamész, mert Hermione keresni fog – mondta Blaise.
– Jól van. Gonky később áthozza a csomagjait. Viszlát!
– Érezzétek jól magatokat – búcsúzott Pansy is.


Amikor visszaért, Draco lelebegtette a saját csomagjaikat az előcsarnokba.
– Már azt hittem elvesztetek. Hol van Sophie? – kérdezte Hermione, amikor látta, hogy a férfi csak egyedül jön.
– Rögtön jön – válaszolta Draco kitérően. Előreküldte a csomagokat, aztán feleségéhez lépett és átkarolta. – Indulhatunk is.
– De Sophie … – kezdte a nő, de nem tudta befejezni a mondatot, mert már érezte is a hoppanálás ismerős érzését.
Amikor újra kinyitotta a szemeit, meglepetten nézett körül.
– Amíg visszamész a lányunkért, addig én körbenézek.
– Nem megyek vissza – mondta a szőke férfi nyugodtan.
– Tessék? – perdült meg a nő.
– Sophie nem akart velünk jönni, ezért elvittem őt Blaise-ékhez, hogy vigyázzanak rá.
– Velem meg sem beszélted, csak önkényesen eldöntötted, és kész? – háborodott fel Hermione.
– Miért, te talán erőltetted volna, ha nem akar jönni? – vágott vissza Draco.
– Persze, hogy nem, de honnan tudjam, hogy nem te találtad ezt ki?
– Nem az én ötletem volt, de őszintén szólva, örülök, hogy így alakult – felelte a férfi, miközben közelebb lépett a nőhöz. – Itt végre csak az enyém vagy.
– Én nem vagyok senki tulajdona – tiltakozott Hermione, és elfordult tőle. Zavarba jött Draco rámenősségétől.
– Igen, ebben igazad van. Nem a tulajdonom vagy, hanem a feleségem.
– Draco, azt hittem, ezt már megbeszéltük. Nekem ez még annyira új, nem várhatod el tőlem, hogy azonnal a nyakadba ugorjak.
A férfi elnevette magát. – Nem várom el, hogy a nyakamba ugorj, csak azt akarom, hogy adj egy esélyt kettőnknek.
Hermione újra felé fordult és a szemébe nézett. – Rendben, de nem ígérek semmit.
A férfi bólintott, jelezve, hogy elfogadja az ajánlatot. – Mit szólnál ahhoz, ha először is körbevezetnélek?


Hermionét lenyűgözte a ház. A szobák elegáns, stílusos bútorokkal voltak berendezve, mégsem volt múzeum jellegük, érződött a barátságos, családi légkör. A falakat mindenhol a világos színek uralták.
A kúria berendezésére sem panaszkodhatott volna, de ott mégis kicsit kívülállónak érezte magát.
Amikor kisétáltak a hátsó, hatalmas teraszra, Hermione nem győzött betelni a táj szépségével. Mivel a ház egy kisebb dombtetőn állt, gyönyörű kilátás nyílt a völgyre, ahol egy kis falu feküdt. Egy keskeny földút vezetett a völgybe, körülötte két oldalt lilára festette a tájat a rengeteg, virágzó levendula.
– Ez tényleg gyönyörű – mondta elragadtatottan.
– Tudtam, hogy tetszeni fog – mosolyodott el Draco. – Ebéd után sétálhatnánk egyet – vetette fel.
– Jó ötlet – értett egyet Hermione.
Fél órával később Gonky (aki már velük együtt a házban tartózkodott) szólt nekik, hogy kész az ebéd.
– Ginny mesélte, hogy kerültetek a Rend oldalára. Tényleg igaz, hogy Mrs. Weasley titeket is befogott takarítani? – faggatta a nő kíváncsian a férjét.
– Igen, igaz. Molly senkit sem kímélt, de ez most is így van. – Amikor látta, hogy a nő csodálkozva felhúzza a szemöldökét a név hallatán, elmosolyodott. – Ő ajánlotta fel, hogy szólítsam a keresztnevén. Te is úgy szoktad, csak nem emlékszel rá.
– Túl sok mindenre nem emlékszem – komorult el Hermione arca.
– Nyugodtan kérdezz bármit.
– Jól van. Mikor jöttél rá, hogy már nem is utálsz annyira?
– Úgy érted, mikor jöttem rá, hogy szeretlek? – kötekedett Draco.
A nő elpirulva bólintott.
– Amikor beköltöztünk a Grimmauld térre, mindenki utálkozva fogadott minket és mi sem voltunk éppen boldogok az ötlettől. Az egész csak rosszabb lett, amikor Molly ránk is bízott házimunkát. Teljesen fel voltunk háborodva – emlékezett vissza a férfi. – Elvégre, mit képzel, hogy kérhet minket arra, hogy egy házimanó munkáját végezzük el. Persze a végén kénytelenek voltunk szót fogadni.
– Szívesen megnézném, ahogy port törölsz – kuncogott a nő.
– Nagyon vicces – húzta el a száját Draco.
– Igen, az. De még mindig nem válaszoltál a kérdésemre.
– Mert közbeszóltál. Szóval, egyik nap nekem kellett rendet raknom a nappaliban, ahol szembetaláltam magam az arany trió eminensével, ahogy épp szokásos könyvbe gubózását tölti az egyik karosszékben.
– Köszönöm szépen – szólt közbe a nő újra.
– Hagyd, hogy befejezzem! Tehát ott ültél, és tudomást sem vettél a külvilágról. Nem tehetek róla, túl nagy volt a kísértés – vont vállat a szőke férfi.
– Mit csináltál?
– Halkan a széked mögé lopóztam, és halálra rémítettelek – kuncogott Draco. – Erre te borzasztóan dühös lettél, és elkezdtél kiabálni velem, hogy lehetne már több eszem annál, hogy ilyen ostoba tréfákat űzzek. Már nem emlékszem pontosan, csak azt tudom, hogy ott álltam, földbe gyökerezett lábakkal és néztem a kipirult, dühtől csillogó szemeidet és tudtam, hogy nekem végem – fejezte be a történetet a férfi, megjátszott, álmodozó ábrázattal.
– Ugyanolyan utálatos vagy, mint voltál – szidta le Hermione.
– Nem, tényleg megváltoztam. Tudod, már szemből támadok – vigyorodott el a férfi.


Ebéd után Hermione nem bírt tovább várni, fel akarta fedezni a környéket.
Izgatottságát látva Draco elmosolyodott. – Ilyenkor annyira hasonlítasz Sophie-ra.
– Tényleg? Én eddig csak azt vettem észre, hogy rád hasonlít.
– A külsejét és a ravaszságát tényleg tőlem örökölte, de a könyvszeretetét és a jólelkűséget tőled.
– Remélem, griffendéles lesz – mondta Hermione reménykedve.
– Arról ne is álmodj! A lányunk a Mardekárba fog kerülni – mondta Draco magabiztosan.
– A Griffendélbe – ismételte a nő harciasan.
– Ha megnyugtat, hogy azt hiszed, hát tessék – vont vállat a férfi.
Hermione legszívesebben felrobbant volna. A nemtörődöm stílusával Draco jobban kihozta őt a sodrából, mintha ellenkezett volna.
Néhány percig szó nélkül sétáltak egymás mellett. A nő igyekezett uralkodni magán, de amikor oldalra tekintve meglátta, hogy Draco rávigyorog, nem bírta tovább.
– Ne vigyorogj már! – szólt rá.
– Drágám, nyugodj meg. Ha továbbra is ilyen imádnivalóan nézel rám, nem bírok majd uralkodni magamon.
– Fordulj fel – morogta Hermione halkan, de a férfi így is meghallotta.
– Most komolyan képes vagy egy ilyen ostobaságon összeveszni velem? – háborodott fel most már ő is.
Amikor a nő látta ezt, elvigyorodott. – Kölcsön kenyér…
– Boszorkány – vágott vissza Draco.
– Örülök, hogy végre rájöttél.
Hermione néhány perccel később megtorpant. Miközben a távoli tájat csodálta, nem vette észre, hogy magára maradt. Egyszer csak a háta mögül valaki egy csokor levendulát dugott az orra alá.
– Virágot a virágnak – suttogta a fülébe Draco, miközben hátulról hozzá simult.
– Azt hittem, most már előröl támadsz – piszkálta Hermione, de átvette tőle a virágokat.
– Ez igaz, de egy ilyen nagyszerű lehetőséget nem hagyhattam ki.
A nő megfordult és úgy tett, mintha meg akarná csókolni, de amint Draco lehunyta a szemét, távolabb lépett, és az arcába nyomta a virágot.
– Hééé! – kiáltott fel a férfi.
– Sajnálom, de ezt a lehetőséget én sem hagyhattam ki – nevette el magát a nő.


Hermione késő délután a szobájában készülődött. Draco azt mondta, szeretné elvinni vacsorázni, de azt nem árulta el, hova mennek.
A nő boldognak és gondtalannak érezte magát, bár tudta, hogy ez nem igaz, most nem akart a gondokon rágódni, egyszerűen csak jól akarta érezni magát.
Nagy meglepetésére Draco mellett ez sikerült is. Az egész napot kettesben töltötték, és ő el sem hitte, milyen gyorsan telt az idő. Jó volt vele beszélgetni és viccelődni, vagy egyszerűen csak csendben sétálni mellette, de az egyre erősebb vonzalom ellenére még mindig vonakodott az érintésektől.
Túl rövid idő alatt lett rá túl nagy hatással az ex-mardekáros, amitől kicsit megijedt. Még mindig nem tudta, teljesen megbízhat-e benne.
Valaki kopogott az ajtaján.
– Hermione, kész vagy? – hallatszott Draco hangja az ajtó túloldaláról.
– Rögtön elkészülök, te addig menj csak le a nappaliba.
Végigsimított térdig érő, fekete ruháján. A tükörbe nézve elégedetten bólintott.
A nyakában lévő ezüst nyaklánc és a hozzá illő fülbevalók tökéletesen mutattak a testhez simuló ruhával. Magához vette a kistáskáját, amiben a pálcája is volt, aztán lesétált a nappaliba.
Úgy tűnt, jól választott, mert Draco is egy fekete, elegáns öltönyt viselt. Elégedetten mérte végig feleségét. A pillantása egy pillanatra megállapodott a merész dekoltázson, aztán tovább siklott a nő arcára.
– Egyszerűen gyönyörű vagy – bókolt neki. – Örülök, hogy újra viseled az ékszereket, amit tőlem kaptál.
– Gondoltam, illenek a ruhához – mondta a nő. – Elmondod végre, hogy hová megyünk?
– Majd meglátod. Gyere ide – hívta magához.


A hoppanálást követően Hermione kíváncsian nézett körül.
– Marseille-ben vagyunk. Sokat jártunk egy közeli, tengerparti étterembe – magyarázta a férfi.
Elsétáltak az étteremhez. A közeli kis kikötőben lampionszerű lámpák világították meg a rakpartot. Sok bárka és hajó ringatózott a tenger hullámain. A látvány egy festményre emlékeztette Hermionét.
Az étteremhez egy hangulatos terasz is tartozott, ahol az egyik sarokban egy zenekar biztosította a hangulatos zenét.
Miután helyet foglaltak, és Draco megrendelte az italokat, elkezdték tanulmányozni az étlapot.
– Van valami, amit esetleg ajánlanál egy ilyen kezdőnek, mint én? – kérdezte Hermione.
– Mit szólnál a bouillabaisse-hez? Szereted a tenger gyümölcseit, biztosan ízlene ez a halászlé marseille-i módra.
– Rendben van, akkor azt kérek.
– Azt hiszem, én is azt fogok rendelni.
Miután megrendelték az ételt, Hermione kimentette magát, és elindult megkeresni a mosdót.
Draco követte a tekintetével, amikor egy ismerős hang szólította meg, és megfordult.


Hermione, amikor visszatért az asztalukhoz, látta, hogy Draco nincs egyedül. Egy hosszú hajú, szőke nő ült mellette. Kihívó ruhájában úgy helyezkedett, hogy a férfinak tökéletes rálátása nyíljon a dekoltázsára.
Az asztalhoz érve megköszörülte a torkát, hogy felhívja magára a figyelmet.
Draco megkönnyebbülten nézett rá, de mielőtt megszólalhatott volna, a másik nő is Hermione felé fordult.
– Nem kérünk semmit, elmehet – intett egy laza mozdulattal, és újra a férfi felé fordult.
– Sajnálom, de én nem a személyzethez tartozom, ahogy azt maga is láthatja – nézett rájuk Hermione villámló szemekkel.
– Celest, ő itt a feleségem, Hermione – mutatta be Draco, mielőtt még botrány alakulna ki. – A hölgy itt Celest Borrow, a Gringotts egyik vezető részvényesének a lánya.
– Ó, bocsásson meg. Nem akartam megsérteni – szólt a nő negédesen. – Draco, nem is tudtam, hogy megnősültél. Két hónappal ezelőtt, amikor elcsábítottál, erről elfeledkeztél említést tenni.
– Tessék? – kérdezte Hermione döbbenten.
– Jól hallottad, kedvesem – mosolyodott el gonoszul a nő.
– Ez nem igaz, drágám, ugye nem hiszed el ezt a hazugságot? – pattant fel Draco a székéből. Közelebb akart menni a feleségéhez, de a nő hátrálni kezdett.
– Ugyan már, csak nem gondoltad, hogy örökké hűséges lesz hozzád – nevetett fel Celest gúnyosan.
Hermione könnyes szemekkel Dracóra nézett, aztán faképnél hagyta őket és elrohant. A férfi utána akart menni, de a szőke nő megállította.
– Hagyd most békén. Inkább vacsorázz velem.
– Ahogy már két hónappal ezelőtt is megmondtam, szeretem a feleségem, és nem fogom megcsalni senkivel. Hagyj végre békén! – vetett a nőre egy utolsó gyilkos pillantást, aztán Hermione után futott.



Sziasztok! Itt is a folytatás. Remélem tetszett! :)

8. fejezet