6. fejezet: Egy váratlan ötlet



A reggeli vidáman telt. Sophie nagyon örült az õ „Pers bácsijának”, mert már rég látogatta meg õket utoljára.
Hermione nem gyõzött csodálkozni azon, hogy az általa mogorva embernek ismert férfi milyen türelmesen válaszolgat lánya kérdéseire.
– Hermione, szerettem volna kérdezni tõled valamit, de talán nem ez a legmegfelelõbb pillanat – kezdte Piton.
– Mondd csak, nyugodtan – nézett rá érdeklõdve a nõ.
– Az a helyzet, hogy Lumpsluck professzor néhány napja szólt, hogy a következõ évben szeretne visszavonulni a tanítástól, ezért találnom kell egy új bájitaltan tanárt. Õszintén szólva, annak örülnék a legjobban, ha te lennél az. Lenne kedved hozzá?
Hermione csodálkozva nézett a férfira. – Én? Bájital tanár? De hát el sem végeztem az akadémiát – tiltakozott.
– Drágám, miután Sophie megszületett, levelezõn elvégezted a képzést. Perselus segítségével még a bájitalfõzés mesteri fokozatát is megszerezted – magyarázta Draco.
– Ó, tényleg? – kérdezte hitetlenkedve a nõ.
– Anyu, nem is emlékszel rá? Az hogy lehet? – szólt közbe Sophie.
– Csak kicsit szétszórt vagyok mostanában, de már emlékszem – felelte Hermione. Nem akart hazudni a lányának, de jobb, ha nem tud arról, mi történt.
– Akkor elvállalod? Nem szeretném, ha valami képzetlen, vagy tehetségtelen ember oktatná a tárgyat, ezért gondoltam rád – terelte el a témát Piton.
– De Perselus, ezzel az állással együtt a Mardekár házvezetõ tanári posztja is jár, nem? Nem hiszem, hogy arra én lennék a legmegfelelõbb – húzta el a száját Hermione.
– A házvezetõi poszt miatt ne aggódj, van a tanári karban egy megfelelõ ember rá. Neked csak bájitaltant kéne tanítanod.
– Köszönöm, hogy felajánlottad, de most elsõsorban azt a dolgot szeretném megoldani, amirõl korábban beszéltünk – fogalmazott óvatosan a nõ lánya jelenlétében.
– Persze, ezt megértem. Van még majdnem három hónap az új tanév kezdésig, addig biztosan sikerül megoldani azt a kis problémát, aztán visszatérünk rá. Gondolom, ezt még meg kell beszélnetek – nézett a nõrõl Dracóra, aki bólintott.
– Igen – értett egyet Hermione. Nagyon jól esett neki, hogy Perselus felajánlotta ezt az állást, és szívesen is tanított volna, viszont, amíg az emlékeit vissza nem szerzi, nem akarta elkötelezni magát. Különben is, Sophie még olyan kicsi, nem hagyhatja csak úgy magára!
Miután befejezték a reggelit, Piton elköszönt és a kandallón keresztül távozott.


Draco küldött egy üzenetet Blaise-nek, amiben megkérdezte, nem tudnának-e ma vigyázni Sophie-ra. A válasz személyesen érkezett, mivel Blaise fél órával késõbb átjött hozzájuk.
– Szervusz, Draco. Jöttem a keresztlányomért – mondta a férfi vidáman.
– Köszönöm, Blaise. Hermione felment vele, de rögtön itt lesznek.
– Mondd csak, mit terveztek mára? Csak nem egy kis romantikázást? – vigyorodott el Blaise.
– Bárcsak arról lenne szó – sóhajtott lemondóan Draco. – Át kell rágnunk fél könyvtárnyi poros könyvet, hátha rájövünk, milyen átok találta el Hermionét.
– Ó, barátom, õszinte részvétem. Nem lennék a helyedben – érzett együtt vele barátja, akit legalább annyira nem kötöttek le a könyvek, mint Dracót.
– De nézzük inkább a jó oldalát. Végre kettesben leszünk, és senki sem fog zavarni minket – vigyorgott a szõke férfi. Eszébe jutott még valami. – Mondd csak, gond lenne, ha csak este kilenc körül mennék Sophie-ért?
– Nem, dehogy. Mit tervezel? – faggatta Blaise.
– Az maradjon csak az én titkom.
– Szervusz, Blaise – köszönt Hermione, aki Sophie-val együtt jött le a lépcsõn.
– Keresztapa! – kiáltotta boldogan a kislány, és a férfihoz rohant.
– Szia, Hermione! Szervusz, prücsök – hajolt le a Sophie-hoz mosolyogva. – Képzeld, ma az egész napot nálunk fogod tölteni.
– Jaj, de jó! – ujjongott a kislány.
– Köszönj el szépen a szüleidtõl, aztán már indulhatunk is.
Sophie odaszaladt a szüleihez, akik egy-egy puszival köszöntek el tõle, aztán Blaise is elköszönt, és magával vitte Sophie-t.


Draco fáradtan megdörzsölte a szemeit. Már legalább két órája ültek az alagsori könyvtárban, és a férfi szerint minimum száz könyvet átlapoztak már, de még mindig nem találtak semmi használhatót.
Hátradõlt a székében, és a vele szemben ülõ nõt kezdte figyelni. Hermione töretlen lelkesedéssel vetette bele magát az újabb és újabb könyvekbe. A szemébe lógó hajtincset egy gépies mozdulattal tûrte a füle mögé. Alsó ajkát harapdálva olvasta az épp aktuális könyvet.
Draco legszívesebben félrelökte volna azt a könyvet, magához húzta volna a feleségét, és addig csókolta volna, amíg mindketten levegõ után kapkodnak, de tudta, hogy ezzel csak elijesztené Hermionét.
Viszont nem véletlenül nevezték az iskolában a Mardekár szõke hercegének, volt néhány trükk a tarsolyában. Felállt, és átsétált felesége háta mögé. Elõrehajolt, két kezét a nõ két oldalán az asztalra támasztotta, míg fejét közel hajtva a nõ nyakához, a válla felett úgy tett, mintha a könyvet nézné.


– Találtál már valamit? – kérdezte Hermionétól ártatlan hangon.
A nõ megborzongott, ahogy közelrõl meghallotta Draco hangját.
– Nem, még nem – válaszolta zavartan. Még soha nem volt hozzá a férfi ilyen közel, érezte, ahogy a lélegzete a nyakát csiklandozza. A két asztalra támaszkodó kezével minden menekülési útvonalat elvágott, még elhajolni sem tudott, így próbált nyugalmat erõltetni magára. Draco csak érdeklõdik, rögtön visszaül a helyére és kész.
Be kellett látnia azonban, hogy a férfi nem szándékozik elengedni õt.
– Mirõl olvasol éppen? – suttogta a kérdést felesége fülébe Draco. Hermione reakciója felbátorította, ezért adott egy puszit a nõ vállára.
– A muglik kínzásairól írnak – húzta el a száját Hermione. Próbálta visszanyerni az uralmat önmaga és a helyzet felett, de nem sikerült.
– Talán ideje lenne egy kicsit pihenni, nem gondolod? – folytatta Draco, mintha meg sem hallotta volna a nõ válaszát. Újabb puszit adott a feleségének, ezúttal a nyakára, amitõl õ újra megborzongott.
– Draco, szerintem inkább a könyvekre kéne koncentrálnunk – szólt Hermione, kissé remegõ hangon.
– Rendben, akkor te koncentrálj csak a könyvre, én addig pihenek egy kicsit – mondta a férfi, miközben folytatta korábbi tevékenységét.
– Draco, kérlek – suttogta a nõ, amikor a szõke férfi egyre jobban belelendült a becézgetésbe.
– Mit szeretnél? – kérdezte tõle Draco csábító hangon. Ennek eddig senki sem tudott ellenállni.
– Ülj szépen vissza a helyedre és folytasd a keresést. Kérlek! – tette hozzá, amikor látta a férfi csalódott arcát.
– Rendben van. Jól fogok viselkedni, ha cserébe megígérsz nekem valamit.
– Mit?
– Ma este eljössz velem vacsorázni.
– De Sophie … – kezdte a tiltakozást a nõ, de Draco félbeszakította.
– Sophie-ra Blaise-ék vigyáznak estig.
Hermione elõször el akarta utasítani a meghívást, de aztán elkövette azt a hibát, hogy a férjére nézett. Draco szürke szemei teljesen magukkal ragadták, mintha hipnotizálták volna. Akkor sem mozdult, amikor a férfi lassan közelebb hajolt hozzá, és száját az ajkaira tapasztotta. Nem volt hosszú és mély csók, inkább tapogatózó és lágy. Draco így akarta a tudtára adni, hogy semmitõl sem kell félnie, hogy megbízhat benne.
Amikor elhúzódott, elégedetten látta, hogy Hermione elpirul, de nem távolodott el tõle.
– Ez mire volt jó? – kérdezte a nõ bizonytalanul.
– Hogy megpecsételjük az egyezségünket. Mindig így szoktuk – mentegetõzött ártatlanul.
– Igen, persze – hitetlenkedett Hermione.
– Ugye, nem is volt olyan borzasztó? – faggatta Draco mosolyogva.
A nõ a kérdést hallva újra elpirult, és megrázta a fejét. – Nem. De most már tényleg folytatnunk kellene a keresést – mondta szigorúan, amikor meglátta férje önelégült vigyorát.
– Persze, persze. Már alig várom az estét – kacsintott a nõre Draco.


Az egész napos keresés után sem találtak az átokról semmit. Igaz, még csak a könyvek negyedét sikerült átnézniük, de Hermionénak még most is felfordult a gyomra a sok borzalomtól, amit olvasott.
Semmiképp sem fogja engedni, hogy Sophie kezébe kerüljenek ezek a könyvek.
Lezuhanyozott, aztán a köntösében a szekrényhez sétált. Fogalma sem volt, mit vegyen fel. Nem akart túl kihívó lenn, mert akkor Draco úgy gondolná, szabad az út elõtte, de túl visszafogott sem, mert szeretett volna jól kinézni.
Hosszas gondolkodás után egy sötétkék estélyit választott, ami pont megfelelt a vacsorához. Leült a fésülködõ asztalhoz, és finoman kisminkelte magát. Haját lazán felcsatolta a tarkójára.
Szeme újra megakadt a róluk készült mozgó fényképeken. Mióta Perselus reggel elmesélte neki, hogy mi történt Draco szüleivel, úrrá lett rajta valami eddig ismeretlen érzés.
– Védelem – jutott eszébe a legmegfelelõbb szó rá. Igen, meg akarta védeni Sophie-t és Dracót, azt akarta, hogy mindketten boldogok legyenek. Abban azonban nem volt biztos, hogy képes megadni azt, amire a férfi vágyik. Nem volt szerelmes belé, hiába gyõzködték a többiek, ebben biztos volt. Lehet, hogy mielõtt elvesztette az emlékeit, tényleg szerette, de most nem érezte ugyanazt.


Draco az elõcsarnokban várta a feleségét. Sötét öltönyt viselt, olyan hanyag eleganciával, hogy Hermione biztos volt benne, minden nõ meg fog fordulni utána.
A férfi elégedetten mérte végig a nõt. Sötétkék estélyiéhez egy hozzá illõ stólát viselt, haja laza kontyban volt feltûzve.
– Gönyörû vagy – dicsérte meg Hermionét.
– Köszönöm. Te sem panaszkodhatsz – viszonozta a bókot a nõ.
– Akkor ezek szerint illünk egymáshoz – mondta Draco mosolyogva. – Mehetünk? – kérdezte és a karját nyújtotta Hermionénak.
– Igen – felelte, miközben megfogta a férfi kezét. Draco magához húzta és hoppanáltak.


Egy kisebb, kihalt utcába érkeztek, ahonnan néhány perces séta után elérték az éttermet.
– Tetszik? – kérdezte Draco, miközben egy asztalhoz kísérték õket. Látszott, hogy a hely egyike a legelegánsabb és legfelkapottabb éttermeknek.
– Ez gyönyörû – válaszolta Hermione lelkesen.
Draco, a pincért megelõzve húzta ki feleségének a széket, aztán helyet foglalt vele szemben. Rendelt a kedvenc borából egy üveggel, aztán a pincér – átadva az étlapokat –, magukra hagyta õket.
– Honnan tudtad, hogy szeretem a francia konyhát? Biztosan meséltem már – válaszolta meg a saját kérdését a nõ.
– Elmondok neked egy titkot. Ez a kedvenc éttermed, innen tudtam – kacsintott rá a férfi.
Néhány perccel késõbb visszatért a pincér és felvette a rendelésüket. Mindketten tökéletes francia kiejtéssel válaszoltak, mire a pincér lelkesen átváltott angolról franciára. Annyira örült, hogy valakivel végre az anyanyelvén társaloghat, hogy majdnem megfeledkezett arról, tulajdonképpen mi is lenne a dolga.
– Ha ez a kedvenc helyem, akkor a pincér hogyhogy nem ismer?
– Talán azért, mert mostanában nem sokat jártunk ide és õ még új. Eddig legalábbis nem láttam itt.


– Nem is tudtam, hogy tudsz franciául.
– Még sok mindent nem tudsz rólam, drágám – mondta Draco, és felvillantotta ellenállhatatlan mosolyát.
– Csodálkoztam a lányunk nevén, de így már érthetõ.
– Franciaországban töltöttük a nászutunkat, és azóta is többször elutaztunk oda. Van egy házunk Provence-ban, Saint Tropez környékén.
– Biztosan gyönyörû lehet. A hangulatos kis utcácskák, a sok látnivaló és a tengerpart – jegyezte meg álmodozón Hermione.
– Ha szeretnéd, elmehetünk oda – vetette fel Draco.
– De nem hagyhatjuk itt Sophie-t. Különben is, most a keresésre kell koncentrálnunk.
– Elõször is, az egészségedre kell koncentrálnod, a többi várhat. Az elmúlt néhány nap során sok minden történt, rád fér a pihenés. Sophie-t pedig magunkkal visszük.
– Nem is tudom – bizonytalanodott el Hermione.
– Akkor ezt eldöntöttük. Holnap el is indulhatunk – mondta Draco vidáman. – Meglátod, tetszeni fog a környék.
– De neked dolgoznod kell, nem?
– Nincs munkaszerzõdésem a minisztériummal, csak néhány ügybe szoktam besegíteni, egyébként befektetésekkel foglalkozom. Tehát nincs semmi halaszthatatlan munkám, így nyugodtan elutazhatunk.
– Rendben van – egyezett bele a nõ mosolyogva. Mindig is el akart jutni Franciaországba. A szüleivel egyszer elutaztak egy hétre, de Párizsba és nem vidékre.
Ezután vidám beszélgetést folytattak Franciaországról. Draco mesélt a nászútjukról, arról, hogyan tévedtek el egyszer séta közben, és találtak rá az elhagyatott házra egy dombtetõn. A házat körbevevõ hatalmas birtokot szinte lilára festette a milliónyi levendula.
Közelebbrõl megnézve a ház tökéletes állapotban volt, és mindketten azonnal beleszerettek. Visszatérve a szállodába, megkérdezte a portást, tud-e valamit róla. Amikor kiderült, hogy a ház és a hozzá tartozó birtok eladó, Draco nem habozott, azonnal megvette.
Kisebb átalakításokat ugyan el kellett végezni, de a munkával néhány hét alatt elkészültek a szakemberek. A férfi nem árult el semmit Hermionénak arról, hogy megvette a házat, csak akkor hoppanált vele oda, amikor elkészült.
A nõ elõször nem is akart hinni a szemének, aztán boldogan Draco nyakába ugrott.
Azóta minden évben elutaztak oda néhány hétre.
A férfi titokban abban reménykedett, hogy ott, ahol a házasságuk kezdõdött, talán sikeresen újrakezdhetnek majd mindent.


Amikor hazaértek, Draco – kihasználva a meghitt hangulatot –, magához húzta a feleségét, hogy újra megcsókolja.
– Most már ideje lenne hazahozni Sophie-t – hárította el a próbálkozását a nõ.
– Igen, igazad van – mondta Draco egy kis csalódottsággal a hangjában. Türelemre intette magát, most, hogy végre közelebb került Hermionéhoz, nem akarta újra elijeszteni magától.
Blaise épp a nappaliban ült Pansyval, amikor Draco megérkezett. Üdvözölték egymást, aztán barátja rögtön feltette az õt leginkább érdeklõ kérdést.
– Na, és mi történt köztetek?
Pansy érdeklõdve Dracóra nézett. – Miért? Történt valami?
– Elvittem vacsorázni a kedvenc éttermébe.
– Ez nagyszerû! És jól éreztétek magatokat?
– Igen, nagyon is – mosolyodott el Draco elégedetten. – Annyira, hogy holnap elutazunk Franciaországba.
– Hát ez nem semmi, öregem – gratulált Blaise.
A kis Blake és Sophie ekkor szaladtak be a nappaliba.
– Apuci – üdvözölte vidáman Sophie Dracót.
– Szia, kicsim! Képzeld, van egy jó hírem. Holnap elutazunk Franciaországba!
– Én nem megyek, apu – rázta a fejét a kislány.
– De miért nem? Azt hittem szeretsz ott lenni.
– Szeretek is, de én inkább itt maradnék addig keresztapáéknál. Ti menjetek csak nyugodtan.
– Sophie-nak igaza van, majd mi vigyázunk rá – ajánlotta Pansy.
– Köszönöm, de nem hiszem, hogy Hermione Sophie nélkül akarna elutazni – húzta el a száját Draco.
– Majd csak akkor mondod el neki, mielõtt elindultok – vont vállat Blaise.
A szõke férfi fejében egymást kergették a gondolatok. Ez tényleg jó lehetõség lenne arra, hogy újra meghódítsa a feleségét.
– Sophie, biztos, hogy nem akarsz velünk jönni? – kérdezte Draco lányát fürkészve.
– Igen, biztos. Blake-nek van egy csomó új játéka, amit még ki kell próbálnom – érvelt komolyan a kislány. A felnõttek erre elnevették magukat.



Sziasztok! Hogy tetszett a fejezet? Nagyon örülnék néhány kritikának! :)

7. fejezet