5. fejezet: Egy „új” barát



Draco – akit Piton eddig figyelmen kívül hagyott –, egyáltalán nem volt elragadtatva a látványtól.
– Perselus, elengednéd végre a feleségemet?
– Csak nem féltékeny vagy, Draco? – kérdezett vissza a bájitalmester.
– Még szép, hogy féltékeny vagyok! Nem azért hívtalak ide, hogy Hermionét ölelgesd, hanem hogy segíts.
Piton felöltötte szokásos gúnyos mosolyát, miközben elengedte a nőt.
– Igazán megható az aggodalmad, de tudod jól, hogy csak barátok vagyunk.
Hermione, aki eddig értetlenül nézett egyik férfiról a másikra, erre a mondatra felkapta a fejét.
– Barátok? Mi? Úgy értem… – Zavartan nézte volt professzorát.
Piton felvonta a szemöldökét. – Tényleg, te nem is emlékszel rá – gondolkodott hangosan. – Ha már az emlékezetkiesésednél tartunk, mégis meddig emlékszel?
– Hatodév közepéig. Épp SVK-ra tartottunk Harryékkel, amikor Draco belénk kötött.
– Akkor nem lehetsz valami jó véleménnyel a férjedről – jegyezte meg Piton.
– Ahogy rólad sem. Csak arra emlékszik, hogy az iskolában hányszor voltál vele igazságtalan az órákon – vágott vissza Draco.
– Ó, igen, a régi szép idők – mondta Piton gúnyosan.
– Ahogy elnézem, professzor, maga nem is változott olyan sokat.
Hermione megjegyzésére Draco elvigyorodott. Nagy meglepetésre Piton nem vágott vissza, csak vállat vont.
– Nem, nem mondhatnám. A kis barátaidat még most sem bírom sokáig elviselni. Főleg Pottert nem. Mióta aurorparancsnok lett, még elviselhetetlenebb és beképzeltebb, mint volt. Amúgy a helyes megszólításom Perselus, vagy ha már annyira ragaszkodsz a címekhez, akkor igazgató úr.


– Igazgató? – lepődött meg a nő.
– Bizony. Miután Albus meghalt, én lettem a Roxfort igazgatója.
– Pontosabban megölted – gonoszkodott Draco.
– Micsoda? Maga megölte az igazgatót? – Hermione pálcát rántott, és a bájitalmesterre szegezte. Könnyek szöktek a szemébe. Igaz, hogy nem állt túl közel Dumbledore-hoz, de mindig is tisztelte, és felnézett rá.
– Drágám, nyugodj meg! Az egész rosszabbul hangzik, mint ami történt – próbálta megnyugtatni a feleségét Draco, de ő nem hallgatott rá.
– Hermione, ugye nem gondolod komolyan, hogy Potter szabadlábon hagyott volna, ha nincs mindenre értelmes magyarázat?
A nő elgondolkodott Piton szavain. Nem, Harry biztosan bosszút állt volna, vagy legalábbis lecsukatta volna, ha nincs valami magyarázat a történtekre. Lassan leengedte a pálcáját, de nem tette el.
– Akkor miért nem meséli el nekem azt a meggyőző magyarázatot? – kérdezte gúnyosan.
Piton sóhajtott egyet, aztán elkezdte mesélni, mivel bízta meg őt Dumbledore, és beszámolt a halálának körülményeiről. Nem mentegette magát, legbelül még mindig nem tudott megbocsátani magának azért, amit tett. Hermione a beszámoló végén nem tudta, hogy reagáljon. Elvégre Dumbledore „kényszerítette” Pitont, de akkor is…
– Nem mondasz semmit?
– Én nem tudom, mit mondhatnék. Ez az egész annyira…
– … szörnyű. Tudom – fejezte be Piton Hermione helyett a mondatot. A nő látta a szemében a megbánást, és az önvádat. – Talán mégsem olyan gonosz, mint azt gondoltuk – állapította meg magában.
– Esetleg beszélhetnénk végre arról, amiért idehívtalak – szólt közbe Draco. Nem akarta, hogy keresztapja és felesége között elmérgesedjen a helyzet. – Azért hívtalak, mert lehet, hogy te ismered azt az átkot, amivel Hermionét eltalálták.
– Ahhoz látnom kell az emlékeidet.
– Rendben, a dolgozószobában van a családi merengő, ott megnézheted.
– Én is látni akarom – mondta Hermione.
– Ez nem túl jó ötlet. Nem akarom, hogy felzaklasson a látvány – tiltakozott Draco.
– Ugyan már, joga van tudni, mi történt pontosan. Menj, készítsd elő a merengőt, nekem beszélnem kell Hermionéval, négyszemközt.
A szőke férfi kérdőn a feleségére nézett, aki bólintott, jelezve, hogy nyugodtan magukra hagyhatja őket.


Miután Draco kiment, Hermione a másik férfi felé fordult.
– Miről akart beszélni velem?
– Megértem, ha a korábban hallottak alapján nem akarnál erről pont velem beszélni, csak tudni akartam, hogy vagy.
A nő csodálkozó pillantását látva elmosolyodott. Azon ritka mosolyok egyike volt ez, amit csak a különösen közel álló személyek láthattak.
– A körülményekhez képest jól vagyok. Bár, van egy férjem, és egy lányom, akire nem is emlékszem, de ezen kívül megvagyok – vont vállat, mintha csak az időjárásról beszélgetnének. – Viszont arra tényleg kíváncsi lennék, mikor és hogyan lettünk barátok? – szegezte a kérdést Pitonnak.
– Mesélték, hogy Weasleyt eltalálta egy sötét átok, amitől kómába esett? – A nő bólogatását látva folytatta. – Miután a gyógyítók már lemondtak róla, te akkor sem adtad fel. Engem néhány héttel korábban felmentettek a vádak elől, hála Potter közbejárásának, és visszatértem a Roxfortba. Nem akartam semmi mást, csak hogy mindenki hagyjon békén, és végre élvezhessem a nyugodt hétköznapokat. Erre egyszer csak betoppantál azzal, hogy segítenem kell megmenteni a barátodat. Természetesen elküldtelek, de te nem adtad fel. Addig jártál a nyakamra, amíg végül beleegyeztem, hogy segítek. Együtt kerestük az ellenszert, ezalatt elég sok időt töltöttünk el egymás társaságában, jobban megismertük egymást és barátok lettünk.
– Nehéz elképzelni, ahogy ülünk a laborjában, és egy tea mellett épp a kedvenc könyveinkről társalgunk – jegyezte meg Hermione.
– Igen, elég megdöbbentő volt számomra is, hogy a korábban idegesítőnek és tudálékosnak tartott eminenssel jóban lettem – mondta Piton.
– Hát tényleg ennyire rossz véleménnyel volt rólam? Én azt hittem, csak azért utál, mert Harry barátja vagyok, és griffendéles.
– Nos, az sem tett túl szimpatikussá, hogy Potter barátja voltál, és griffendéles, de legjobban az a leküzdhetetlen tudálékosságod zavart. Szerencsére már kinőtted – vigyorgott gúnyosan a sötét hajú férfi.
– Azért annyira nem voltam kibírhatatlan – védte magát a nő, de amikor látta, hogy Piton hitetlenkedve megemeli a szemöldökét, visszakozott. – Jó, talán egy kicsit – ismerte el, és elmosolyodott. Sohasem gondolta volna, hogy egyszer a bájitalprofesszorával fog békésen csevegni. – Milyen meglepetések várnak még rám? – tette fel magában a jogos kérdést.
– Örülök, hogy a jellemed nem változott vissza, és már elismered a hibáidat.
– Ezt biztos magától tanultam – vágott vissza a nő negédesen.
– Ahogy a gúnyolódást is – tette hozzá Piton. – Viszont örülnék, ha újra tegeződnénk.
– Rendben van, de ehhez még hozzá kell szoknom.


– Dracóval hogy alakulnak a dolgok? Gondolom, nem ugrottál a nyakába, amikor magadhoz tértél.
– Nem. Ráfogtam a pálcám, és követeltem, hogy mondja el, mit csinált velem. Aztán, amikor azt mondta, hogy ő a férjem és van egy lányunk, nem akartam elhinni az egészet.
– Emlékszem, amikor kiderült, hogy együtt jártok, Potter majdnem elájult, Weasley pedig csak tátogott, mint a partra vetett hal – mesélte Piton, miközben az emlék hatására elvigyorodott.
– Ezen egyáltalán nem csodálkozom. Nekem is hihetetlen volt a dolog. Draco és én…
– Pedig igaz. Meg kellett küzdenetek az előítéletekkel, főleg Dracónak, de sikerült meggyőznie a többieket arról, hogy tényleg szeret, és nem csak szórakozik veled.
– A szülei hogyan fogadták? – tette fel a kínos kérdést Hermione.
– Mivel Draco átállt a Rend oldalára, Lucius azonnal kitagadta. A háború alatt aztán nem igazán volt alkalmuk beszélgetni, így az apja csak akkor tudta meg, amikor az Azkabanba szállították. Onnan már nem tudott semmit tenni, bár biztosan nem tetszett neki a dolog. Egy évvel ezelőtt halt meg a börtönben.
– És az anyja?
– Narcissa mindig is imádta a fiát és nagyon megszenvedte, amikor Lucius kitagadta őt a családból. Részt vett a végső csatában a halálfalók között, de nem bántott senkit, csak Dracót kereste. Eltalálta egy átok, és Draco már csak akkor talált rá, amikor haldoklott. A karjai közt halt meg.
– Ez szörnyű – suttogta Hermione, és könnyek szöktek a szemébe. Nagyon szerette a szüleit, így el tudta képzelni, mekkora fájdalmat érezhetett Draco, amikor kitagadták, aztán nem sokkal később elvesztette őket.
Piton vigasztalóan megszorította a kezét. – Hála neked, fel tudta dolgozni a történteket. Végig mellette voltál, és támogattad.
– Köszönöm, hogy elmesélted – nézett rá hálásan a nő. Így már egészen más színben látta Dracót. Tényleg nagyon szeretheti őt, ha még a családjával is képes volt szembeszállni.


Férje épp ebben a pillanatban jött vissza, hogy megnézze, hol maradnak már. Amikor meglátta felesége könnyes szemeit, dühösen Piton felé fordult, de mielőtt bármit is szólhatott volna, Hermione felállt, odasietett hozzá és átölelte.
Draco nagyon örült, hogy feleségét újra a karjaiban tarthatja, de nem értette, mi okozta ezt a változást Hermione viselkedésében. Kérdőn a másik férfira nézett, de ő csak vállat vont.
– Drágám, mi a baj? – tolta el magától a nőt, hogy a szemébe nézhessen.
– Semmi, csak örülök, hogy jól vagy – válaszolt Hermione, és letörölte a könnyeit.
Piton jobbnak látta, ha közbelép, ezért a párhoz sétált. – Akkor megnézhetjük azt az emléket.
– Igen, persze.
Átmentek a dolgozószobába. Draco az asztalra állította a merengőt és már az emléket is beletöltötte, már csak bele kellett hajolniuk.

Draco hoppanált a minisztériumból egyenesen a házukhoz vezető ösvényre.
Sikoltást hallott a ház irányából, ezért futni kezdett, hogy minél előbb odaérjen.
Ahogy végre kiért a házat körülvevő tisztásra, meglátta feleségét és lányát, és egy számára ismeretlen férfit.
– Ezt azért kapod, hogy apád is megtudja, milyen érzés elveszíteni a gyermekét – kiabálta az idegen, és már lendült is a pálcája. Nonverbális varázslatot használva narancssárga fény tört ki a pálcájából, amivel egyenesen Sophie-ra célzott.
– Neeee! – kiáltotta Hermione. Pálca nem volt nála, ezért a néhány lépésre álló kislány felé vetette magát, hogy megvédje. Az átok a háta közepén találta el.
Draco előrántott pálcával rohant feléjük, és felesége nevét kiáltotta.
A támadó, amikor észrevette őt, az arcára húzta a csuklyáját, de Draco még egy pillanatra látta az arcát és a bal karján elővillanó Sötét Jegyet.
Az ismeretlen dehoppanált, Draco pedig Hermionéhez rohant. Megkönnyebbült, amikor megérezte, hogy még dobog a szíve. Magához ölelte zokogó kislányát, hogy megnyugtassa.

Az emlék véget ért. Hermionét megdöbbentették a történtek. Furcsa volt kívülről látnia önmagát. Ilyet még csak egyszer élt át, harmadikos korában, amikor az időnyerő segítségével visszamentek az időben.
– Nos, mit gondolsz? – faggatta Draco Pitont.
– Sajnos nem ismerem ezt az átkot, de az már biztos, hogy a támadó nem ölni akart. Mondott valamit arról, hogy azt akarja, te is érezd át a gyermeked elvesztését.
– Én nem öltem meg senki gyerekét – háborodott fel Draco.
– A Rend oldalán te is többször harcba keveredtél. Azt tudom, hogy nem öltél meg senkit, de lehet, hogy valakit súlyosan megsebesítettél. Nem rémlik valami?
– Fogalmam sincs. A csatában sok embert megsebesítettem, de ezzel nem csak én voltam így.
– Az átkot nem ismerem, viszont a támadó ismerős nekem. Láttam már valahol. Talán egy halálfaló gyűlésen.
– Nem emlékszel a nevére? – kérdezte Hermione.
– Nem. De ha átnézem az emlékeimet, talán kiderül valami.
– Akkor mire vársz, láss neki! – sürgette a fiatalabb férfi.
– Tudod te, hány évig kémkedtem? Több napba is beletelhet, mire találok valamit!
– Akkor adj át néhány emléket nekünk is, így gyorsabb lenne – vetette fel a nő.
– Kislány, jobb, ha ezeket az emlékeket nem látod – rázta a fejét Piton. – Neked sem – folytatta, amikor látta, hogy Draco szólni készül.
– Akkor mégis mit kéne tennem? Ülni, ölbe tett kézzel, amíg történik valami? – háborodott fel Hermione.
– Amíg én átnézem az emlékeim, ti keresgélhetnétek az átok után. A Malfoy könyvtárban nagyon sok sötét varázslatot tartalmazó könyv van, érdemes lenne körülnézni.
– Én nem találtam egyet sem – mondta Hermione. Már alaposan átnézte a helységet, de egy sötét mágiával foglalkozó könyvet sem talált.
– Mert elzártam őket. Nem akarom, hogy véletlenül Sophie kezébe kerüljenek – magyarázta Draco.
– Hol vannak?
– Az egyik alagsori szobában. Több varázslat is védi őket – kiáltott a felesége után, de Hermione már nem hallotta az utolsó mondatát.
– Ugyanolyan önfejű, mint volt – jegyezte meg Piton.


Hermione megállt az ajtó előtt. Könnyedén feltörte a záró varázslatokat (közben magában megjegyezte, hogy erősíteni kell rajtuk), és belépett a szobába.
Csodálkozva nézett körbe, ekkora gyűjteményre nem számított. Az egész helység könyvespolcokkal volt teli. Minden könyv gerincén ott díszelgett a Malfoy család neve, vagy címere.
Voltak nagyon régi, kézzel írott kiadások is a polcokon, látszott, hogy hosszú idő gyűjtőmunkájának eredménye, amit itt lát.
Közben a két férfi is leért a helyiségbe. Piton elismerően nézett körbe.
– Nem gondoltam volna, hogy ekkora gyűjteményed van.
– A családom évszázadokon keresztül halmozta fel őket, bár én legszívesebben megszabadulnék tőlük. Sajnos valami ősi varázslat nem engedi, hogy bárki is elvigye őket innen.
– Azt hiszem, néha ellátogatok ide körülnézni – mondta Piton, a sok ismeretlen és érdekes könyvet látva. Nem csak a sötét varázslatokról voltak itt kötetek, hanem a mágia minden ágáról, így a bájitalfőzésről is.
– Ha téged ez érdekel – vont vállat Draco.
– Ezt nem hiszem el! Perselus, ezt nézd meg! Az első bájitalkönyv, amit valaha is kiadtak. Ráadásul eredeti – álmélkodott a nő.
Piton érdeklődve közelebb lépett. – Ez hihetetlen! A legősibb bájital könyv, amihez eddig hozzáfértem kétszáz éve íródott, de ez legalább ötszáz éves. – Úrrá lett rajta is a lelkesedés.
– Ha kirajongtátok magatokat, akkor talán koncentrálhatnánk arra is, amiért jöttünk – mondta Draco türelmetlenül. Soha nem kötötték le annyira a könyvek, mint a feleségét, vagy Perselust, így amikor látta, milyen jól elbeszélgetnek róluk, kicsit mindig féltékeny volt. Persze tudta, hogy Hermione őt szereti és semmi oka rá, de nem tudta elnyomni magában teljesen ezt az érzést.
– Ahogy elnézem, könnyű dolgunk lesz. Itt minden katalogizálva van, így csak a jobb oldali szekrény könyveit kell átnéznünk.
– Szuper – morogta Draco.
Egy pukkanás kíséretében Gonky jelent meg.
– Gazdám, Sophie kisasszony önöket keresi.
– Azonnal megyünk, Gonky. Addig vigyázz rá, és ne engedd le őt ide.
– Igenis, gazdám – hajolt meg a manó, és már el is tűnt.
– Az lesz a legjobb, ha megreggelizünk, és csak utána állunk neki – ajánlotta Draco.
– Rendben. Perselus, ugye velünk reggelizel? – kérdezte Hermione.
– Ha nem zavarok.
– Ugyan, dehogy zavarsz. Menjünk.
Hermione mindkét férfi meglepetésére a bájitalmesterbe karolt, és így indultak el felfelé.
– Ezt nem hiszem el! Bezzeg nekem napokig nem hitt, Perselust meg fél óra alatt a szívébe zárta, pedig ő sokkal rosszabb volt nálam – gondolta Draco mérgesen, miközben követte őket.



Sziasztok! Ahogy ígértem, ez a fejezet hosszabb lett, mint az előző. :) Örülnék néhány véleménynek!

6. fejezet