3. fejezet: Kétségek



Draco fáradtan ült le reggel az ebédlőasztalhoz. Nem aludt valami jól. Már annyira megszokta, hogy a feleségével tölti az éjszakát, hogy nélküle az egész vendégszoba ridegnek és üresnek tűnt.
Idegesítette ez az egész abszurd helyzet. Minél előbb vissza akarta kapni szerető feleségét, és azt akarta, hogy minden visszatérjen a normális kerékvágásba.
Eszébe jutottak a tegnapi délután, és este eseményei. Hermione láthatóan kötődik Sophie-hoz, még ha ezt nem is akarja elismerni. Talán ha nem is emlékszik, öntudatlanul is érzi, hogy a lánya.
Percekkel később Sophie lépett az ebédlőbe, és vidáman apjához szaladt.
– Jó reggelt, kicsim! – mosolygott rá a lányára, és adott neki egy puszit.
– Jó reggelt, apu! – csicseregte vidáman a kislány. – Az előbb bementem a szobátokba, de csak anyut találtam ott.
– Igen, mert én ma korábban felkeltem. Tudod, volt egy kis dolgom – mentegetőzött Draco.
Hermione épp ebben a percben érkezett meg, még hallotta az utolsó mondatot. Kerülte a férfi pillantását. Draco figyelmét nem kerülték el a szeme alatt húzódó karikák, amikből arra következtetett, hogy a feleségének sem volt valami jó éjszakája.
A reggeli alatt Hermione csak akkor szólalt meg, ha kérdezték, akkor is csak tőmondatokban felelt. A belőle áradó feszültség szinte kézzel fogható volt. Draco nem akarta Sophie előtt faggatni, úgy döntött, vár vele a reggeli végéig.


Miután befejezték a reggelit, Draco a lányához fordult.
– Kicsim, ma délelőtt el kell mennünk egy kicsit anyukáddal.
– Hova mentek? Nem mehetnék veletek?
– Sajnálom, de most nem jöhetsz. Ne aggódj, megkértem keresztapádékat, jöjjenek el érted. Ha végeztünk, elmegyünk érted.
– Jaj, de jó! Akkor játszhatok Blake-kel – ujjongott Sophie, és eliramodott a nappali irányába.
– Ki az a Blake? – kérdezte Hermione megfeledkezve minden távolságtartásáról.
Dracónak már nem volt ideje válaszolni, mert Sophie akkor tért vissza két vendég kíséretében.
Hermione azt hitte, rosszul lát. A két vendég nem volt más, mint Blaise Zambini és Pansy Parkinson. Ez csak valami vicc lehet. Ők lennének Sophie keresztszülei?
Még magához sem tért a döbbenetből, amikor Pansy hozzá lépett, és megölelte.
– Hermione, annyira aggódtam érted, amikor meghallottam, mi történt. Hogy érzed magad? – faggatta, miközben hátrébb lépett, hogy alaposabban is szemügyre vegye.
– Én jól vagyok… – felelte bizonytalanul. Nem tudta, hogyan viselkedjen velük, elvégre az ő számára ellenség ez a két ember, akik most kedvesen mosolyognak rá, miközben a szemükben aggodalom csillan.
– Ne aggódjatok Sophie miatt, vigyázunk rá. Blake is alig várja, hogy együtt játszhassanak – nyugtatta meg őket Blaise.
Draco látta, hogy jobb lesz, ha közbelép és kitessékeli a vendégeket, mielőtt Hermione bármit is szólna.
Pansyék elbúcsúztak a láthatóan zavart Hermionétől, aztán Sophie-val együtt eltűntek a kandallóban.


Hermione végre magához tért a zavart kábultságból, és rögtön Dracónak támadott.
– Hogy lehet, hogy a lányunknak ők a keresztszülei? Ebbe soha nem egyeztem volna bele!
– Szóval emlékszel a lányunkra? – kérdezett vissza Draco reménykedve.
– Nem emlékszem sem rá, sem az állítólagos házasságunkra, de abban biztos vagyok, hogy ha lenne egy lányom, akkor neki Harry, vagy Ron lenne a keresztapja és nem Blaise Zambini! – kiabált a nő.
– Pedig beleegyeztél. Mindketten átálltak Dumbledore-hoz hatodév végén. Ők sem értettek egyet a Nagyúr terveivel és nem akartak halálfalók lenni, ahogy én sem. Ha annyira tudni akarod, Pansyval nagyon jó barátnők lettetek. Amikor hozzáment Blaise-hez, te voltál a tanúja.
– Tegyük fel, hogy hiszek neked. Bármennyire jóban is lettem velük, Harryék sokkal fontosabbak nekem. Miért nem ők lettek a keresztszülők?
– Először tényleg rájuk gondoltál, de mivel egyikük sem volt elérhető, ezért maradt Blaise és Pansy.
– Hogy érted azt, hogy nem voltak elérhetőek?
– Harry és Ginny akkoriban épp utazgattak a világ körül, hogy megszabaduljanak az ostoba firkászoktól, Ron pedig kómában feküdt a Szt. Mungóban.
– Te jó ég! Ugye, Ron már jól van? – kérdezte Hermione aggódva.
– Igen, hála neked és Perselusnak. – Hermione kérdő tekintetét látva folytatta. – Ront egy ismeretlen sötét átok találta el, amitől ugyan nem halt meg, de sehogy sem tudták felébreszteni a kómából. Perselusszal egy éves keresgélés után megtaláltátok az ellenszerét, így Ron magához tért.
A nő leroskadt egy székre és tenyerébe temette az arcát. Sírt a megkönnyebbüléstől, hogy Ron jól van, és sírt azért, mert a hallottak még jobban összezavarták. Nem tudta, mit higgyen.
Draco leült mellé, és magához húzva átölelte. Hermione először megmerevedett az ölelésében, aztán lassan felengedett, és a férfi mellkasára hajtva fejét zokogott tovább.
Draco nem szólt semmit, csak ölelte őt, és vigasztalóan a hátát simogatta. Nagyon rossz volt így látni Hermionét, a tehetetlenség érzése pedig egyenesen megőrjítette.


– Talán jobb lenne, ha most pihennél egy kicsit – ajánlotta Draco, amikor Hermione összeszedte magát, és elhúzódott tőle.
– Nem, nem akarok pihenni. Inkább menjünk el a Szt. Mungóba. Tudni akarom, hogy mi történt velem – kérte Dracót.
A férfi őt fürkészve hallgatott, aztán bólintott.
Együtt léptek a kandallóba. A Szt. Mungóba érve Hermione elcsodálkozott, amikor a pultnál álló nővér a nevén szólította, és Sophie-ról kezdte faggatni. Draco válaszolt helyette, aztán megkérte a nővért, hogy vezesse őket egy gyógyítóhoz.
Akkor lepődött meg igazán, amikor az ajtón belépve meglátta Lunát.
– Hermione, Draco, úgy örülök, hogy látlak titeket – üdvözölte őket vidáman.
– Luna, meg kéne vizsgálnod Hermionét – tért a tárgyra Draco.
– Miért, mi történt?
– Tegnap megtámadták, és eltalálták egy átokkal. Amikor magához tért, nem emlékezett az elmúlt hét évre. A gyógyító, aki megvizsgálta, azt mondta, további vizsgálatokra van szükség.
Luna bólintott, és megkérte a férfit, hogy menjen ki.
Hermione már több, mint fél órája bent volt, Draco ettől egyre idegesebb lett. – Biztos nem tartana ennyi ideig, ha nem lenne valami komoly baja! – aggodalmaskodott magában.
Végre kinyílt az ajtó és Luna megkérte, hogy menjen be. Miután leült Hermione mellé kérdőn Lunára nézett.
– Megvizsgáltam Hermionét. Nem tudtam megállapítani, pontosan milyen átok találta el, de az már biztos, hogy ez okozta nála az amnéziát. Valamilyen nagyon erős átokról lehet szó, ha hét évre nem emlékszik.
– De meg tudjátok gyógyítani, ugye? – faggatta Draco.
– Az amnéziára nincs semmilyen ismert gyógymód, vagy bájital. Sajnálom, de addig nem tehetünk semmit, amíg rá nem jövünk, hogy milyen átokkal találták el. Ha azt már tudjuk, akkor a hatását is meg tudjuk szüntetni.
– Ezek szerint lehet, hogy sohasem fogok emlékezni az elmúlt hét évre? – kérdezte Hermione, és teljesen elsápadt.
– Nyugodj meg! Most az a legfontosabb, hogy pihenj. Ha ismerős dolgok vesznek körül, az segíteni fog. Hagyd, hogy a családod és a barátaid gondoskodjanak rólad. Szép lassan emlékezni fogsz – bíztatta Luna.


Miután visszatértek a kúriába, mindketten hallgattak.
Érkezett egy üzenet Harrytől, amiben értesítette őket, hogy délután beugranak hozzájuk.
Draco azt várta, hogy az üzenet legalább egy kicsit kizökkenti Hermionét a komorságból, de ő csak kimentette magát azzal, hogy egyedül akar lenni. A férfi nem akarta magára hagyni, de belátta, hogy nem erőltetheti rá a társaságát. Luna azt mondta, hogy nyugalomra, és pihenésre van szüksége.
Draco úgy érezte, beszélnie kell valakivel, ezért átugrott Pansyékhoz azzal az ürüggyel, hogy Sophie-ért jött.
Legjobb barátja rögtön látta rajta, hogy valami baj van, ezért megkérte feleségét, hogy hagyja őket magukra egy kicsit. Pansy kelletlenül beleegyezett, mert tudta, hogy férje később úgyis mindent elmesél.
– Mi a baj, haver? Történt valami? – kérdezte Blaise, miután egy pohár whiskyt nyomott Draco kezébe.
– Már meséltem, hogy tegnap délelőtt megtámadták Sophie-ékat. Az a helyzet, hogy Hermionét eltalálta egy átok, ami miatt amnéziája van. Nem emlékszik semmire hatodéves korunktól kezdve.
– Micsoda? De a gyógyítók biztos tudnak segíteni, nem?
– Épp az előbb voltunk a Szt. Mungóban. Luna azt mondta, hogy amíg nem tudják, milyen átok találta el, nem tehetnek semmit – felelte elkeseredetten.
– Már megbocsáss, de Lüke Lunáról beszélsz? A helyedben legalább még két szakvéleményt kikérnék, mielőtt rá hallgatnék.
Draco halványan elmosolyodott. – Te is nagyon jól tudod, hogy már egész normális. Különben is, ő a legjobb gyógyító az emlékezetkiesés területén.
Blaise ezt hallva hitetlenkedve felhúzta a szemöldökét. – Én a helyedben akkor is próbálkoznék más gyógyítókkal is. Közben pedig előkeríteném ezt a szemetet, aki az egész gondot okozta.
– Már ráállítottam néhány embert. Meg fogják találni, az biztos.
– Nem is láttad ki volt az?
– Pont akkor értem haza, amikor az a szemét meg akarta átkozni Sophie-t. Hermione elé ugrott, hogy megvédje, így őt találta el az átok. Ahogy feléjük futottam, egy pillanatra láttam az arcát és azt, hogy a karján ott díszeleg a Sötét Jegy, aztán az a gyáva féreg dehoppanált.
– De mégis hogy jutott át a sok védőbűbájon? Különben is a birtokodról nem lehet csak úgy dehoppanálni!
– Valahogy kijátszotta a bűbájokat. Biztosan azért támadta meg Sophie-ékat, mert így akart bosszút állni rajtam.
– Segíthetek valahogy? Ha akarod, ideköltözhettek, amíg el nem kapják azt a mocskot – ajánlotta Bleise.
– Köszönöm, de nem megyünk sehova. Megerősítettem a védelmet és már Harry is nyomoz az ügyben.
– Micsoda szerencse, hogy ilyen jó barátságban vagy az aurorparancsnokkal – viccelődött Blaise.
– Hasznos, az egyszer biztos – mosolygott Draco.


Ebben a pillanatban egy hatalmas puffanást hallottak a szomszédos könyvtárból. Mindketten felpattantak és odasiettek, hogy megnézzék, mi történt.
– Blake Zambini, mégis mit képzelsz, mit csinálsz? – kiabált Pansy a fiával.
Blake a földön ült és néhány könyvet lökött le magáról, Sophie néhány méterrel arrébb ácsorgott.
– Sajnálom anyu, én csak le akartam venni egy könyvet a polcról Sophie-nak, de megcsúsztam, és lerántottam magammal néhány könyvet.
– Jaj, kicsim, ugye nincs semmi bajod? – kérdezte Pansy, miközben letérdelt mellé, hogy alaposabban szemügyre vegye.
– Semmi bajom, anyu – próbálta eltolni magától az anyját, miközben Sophie felé sandított. Látszott, hogy nem akar szégyenben maradni a lány előtt. Sophie közben odasietett mellé, hogy lássa, jól van-e. Blake erre olyan elégedett arcot vágott, mintha egy csatát nyert volna.
Draco és Blaise ezt látva elvigyorodott.
– Azt hiszem a lányod elkezdte szedni az áldozatait – súgta Dracónak Blaise úgy, hogy a többiek ne hallják.
– Inkább Blake, mint James.
– James? Ő Potter fia, ugye?
– Igen.
Blaise gonoszul barátjára vigyorgott. – Csak nem attól tartasz, hogy a lányodból Potter lesz?
– Bármennyire is jóban lettem Harryvel, azért van egy határ, amit nem szeretnék átlépni – viccelődött Draco.


Draco és Sophie a vendégek érkezése előtt fél órával értek haza. A férfi felment, hogy szóljon Hermionének, de nem találta a szobájukban. Szólította Gonky-t, hogy megkérdezze hol a felesége. A manó közölte vele, hogy Hermione a könyvtárban van.
A férfi a könyvtárhoz ment, és benyitott. Hermione az ablak melletti kanapén ült, ölében egy könyv feküdt, de ő nem olvasott, hanem kifelé nézett az ablakon.
– Hogy érzed magad? – sétált közelebb hozzá.
A nő meglepetten fordult a hang irányába. Amikor meglátta Dracót, visszafordult az ablak felé. – Jól vagyok. Hazahoztad Sophie-t?
– Igen. Harryék hamarosan megérkeznek.
– Akkor menjünk a nappaliba – állt fel a nő, és rá sem nézve férfira, elsétált mellette.
Draco legszívesebben elkapta volna a karját, hogy visszarántsa, és magához ölelje, de nem akarta újra felzaklatni a feleségét.


Sophie-val együtt a nappaliban üldögéltek, amikor a kandallóban zöld lángok csaptak fel. Hermione boldogan az érkezők felé fordult. Elsőként Ginny lépett ki egy fekete hajú kisfiúval, akiket a mosolygó Harry követett.
– Harry bácsi, Ginny néni, James! – kiabálta boldogan Sophie, és hozzájuk szaladt.
Az említettek vidáman üdvözölték a kislányt, aztán a két felnőtt felé fordultak, és őket is köszöntötték.
– James, gyere, megmutatom az új játékaimat – rángatta magával a fiút Sophie.
– De én nem vagyok kíváncsi a babáidra – tiltakozott James. – Inkább repülni szeretnék Draco bácsival – nézett reménykedő tekintettel a férfira, de Ginny válaszolt helyette.
– Most menj Sophie-val, aztán Draco később biztos szívesen repül veled.
Amikor a két gyerek felszaladt a lépcsőn (pontosabban Sophie sikeresen maga után rángatta Jamest), Ginny Hermione mellé ült.
– Ha nem baj, akkor szeretnék beszélni Ginnyvel négyszemközt – nézett Dracóékra Hermione.
– Persze, beszélgessetek csak. Nekem is beszélnem kell Dracóval – egyezett bele Harry rögtön. Magukra hagyták a két nőt. Hermione Ginnyhez fordult.
– Gondolom, Harry mesélte, mi történt – kezdte.
– Igen. Hogy vagy?
– Ha még valaki megkérdezi tőlem, hogy vagyok, biztos, hogy megátkozom – háborgott Hermione.
– Tudom, hogy milyen rossz, amikor az ember nem emlékszik arra, mi történt vele.
– De neked csak néhány óra esett ki, nekem meg hét év.
– Egyáltalán semmire sem emlékszel? – kérdezte Ginny.
– Hatodévtől kezdve semmire. Még abban sem vagyok biztos, hogy Sophie a lányom-e. Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy hozzámentem Malfoyhoz, az pedig még hihetetlenebb, hogy gyerekünk is van.
Ginny erre elnevette magát.
– Mi olyan vicces? – kérdezte Hermione dühösen.
– Ne haragudj, nem akartalak kinevetni, csak olyan régen hallottam már ezt a malfoyozást. Ha ez megnyugtat, akkor biztosítalak, hogy tényleg házasok vagytok, és Sophie a lányotok.
– Szóval tényleg igaz – nézett maga elé Hermione.
– Igen. De gondolom, Draco mesélt már kettőtökről.
– Nem. Nem beszéltem vele erről, mert nem bíztam benne. Azt hittem, ez az egész hazugság. Még mindig nem vagyok képes felfogni. Van egy lányom Malfoytól…
Ginny megszorította barátnője kezét.
Hermione felnézett. – Szerettem?
– Teljes szívedből szeretted, és én biztos vagyok benne, hogy most is szereted, annak ellenére, hogy nem emlékszel rá. Hogy érzed magad, amikor melletted van?
– Nem tudom. Először, amikor felébredtem biztos voltam benne, hogy az egész az ő műve és gyűlöltem, de aztán… amikor repülés közben magához húzott, olyan jó érzés fogott el. Az egész olyan ismerős volt. Aztán tegnap este majdnem megcsókolt – pirult el Hermione.
– Csak majdnem?
– Én elutasítottam és elszaladtam. Jaj, Ginny, annyira össze vagyok zavarodva! Már azt sem tudom, hogy mit érzek – zokogta Hermione, és hagyta, hogy barátnője átölelje.



Sziasztok! Íme, itt a folytatás. Nyitottam egy fórumot a történeteimhez. Ha kérdésetek van a folytatással, vagy a történetekkel kapcsolatban, nyugodtan írjatok! A linket megtaláljátok az adatlapomon. Kritikáknak nagyon örülnék! :)

4. fejezet